Na úgy látszik én rajzoltam le elsőnek a TTK karácsonyfát. ^^ Remélem, tetszeni fog, sokat kínlódtam vele :P
{LINK}
2010.12.12. 20:08
Syvan
Elnézést a késésért!
Télen történt
A helyi paplak jégvirágos ablakán ügyetlenül, egyenetlenül tört meg a belülről kiragyogó gyertyafény. Tompán pislogott a sötétedő utcára, a távoli dombról nézve aranyszín csillagnak tetszett. Legalább is egy kihunyni készülőnek, fénye olykor megremegett, tétován kihűlni látszott, majd ismét felvillant. A tisztelendő atya intézte az egyházi ügyeket, templom felújítás, temetések, esküvők, s egyebek. Papírmunka, katalogizálás, és hasonló adminisztratív tevékenységek is részei voltak papi hivatásának, kénytelen volt hivatalos dokumentumokat tologatni, még ha nem is fűlött hozzá egyetlen foga sem. Hivatalos teendői után apró léptekkel lesietett a falu templomába. Szenteste mindig megcsodálta a barokk freskókat, és a gyönyörű faragású diófa-szenteket. Kezével végig simította a régen lakkozott, kopottas üléseket. A nem rég kikapcsolt fűtés melege még ott lebegett a levegőben, kellemes volt keresztül sétálni az ódon templom ezeréves levegőjén. Halk léptei az épület kupolájáról gyenge visszhanggal köszöntek vissza, míg végül teljesen elhaltak, s egy másik koppanásba fonódtak, de még az atya cipőinek éjféli koncertje sem zavarta meg a templom atmoszférájában vibráló békét, és a szunnyadó csendet.
Gyóntatófülkék és félig leégett gyertyák függőcseppkövei lassan kergetőztek egymással, ahogy a padre elhaladt előttük. Végül megállt az utolsó fülke előtt. Hosszasan nézte azt. Az utcáról beszűrődő gyenge lámpafény már nem volt elég, így meggyújtott egy gyertyát, és úgy fúrta tovább tekintetével a kis kamrát. Milyen kár, hogy még mindig nincs elég pénz a restaurációra. Minden egyes gyóntatófülke egy remekmű volt. Erdélyi munkák, kacskaringós motívumokkal, angyalokkal, tulipánokkal. Si Deus pro nobis, quis contra nos? Ezerhatszázötvenhárom.
Lassan kinyitotta egy fülke ajtaját, és beült. Körbeölelte a simogató csönd, a nyugtató sötétség. Már-már álmosító volt odabent a kellemes, langyos levegő.
– Vétkeztem, atyám. – szólalt meg odabentről egy hang hirtelen. A pap kis híján felüvöltött, kirontott a fülkéből, és hasra vágódott. Még fél perc elteltével is zakatolt szíve, saját értékrendjével vívott kétes harcokat afelől, hogy visszaüljön-e, esetleg nyisson be a másik ajtó mögé, kiáltson segítségért, netán szóljon egy szót is, mozduljon-e, vagy sem. Azonban lába, és hangszálai nem engedelmeskedtek. Hosszú percek teltek el, mire egyáltalán lépést tett, bár akkor sem arra, amerre akart. A fülkéhez lépett, bár a homlokán lévő ér még mindig lázasan lüktetett. Remegő kézzel fogta meg saját ajtajának fogantyúját, és visszaült a helyére.
– Kezdd el, fiam. – nyögte alig hallhatóan az atya.
– Vér tapad a kezemhez, atyám. Embert öltem. – szólt a hang hideg nyugalommal. Az atya még jobban belemerült a sokkba, amiből kievickélni látszott lassan.
– Folytasd. – lehelte.
– Télen történt. Gyermek voltam még. Volt egy kishúgom. Nagyon beteg volt. Sokat köhögött, azt hiszem tuberkulózis volt. Nem értettem meg. Aznap délután rossz voltam. Az anyám megharagudott rám. Engem küldött a boltba a gyógyszerért. Hideg volt. Ugyan ilyen zimankó, mint most. Ezért én is megharagudtam rá. Pénzt kaptam, sokat, azt hiszem elég drága volt a gyógyszer, vagy talán mást is kellett volna vennem, nem emlékszem pontosan. – A padrét kiverte a hideg verejték. Remegő kézzel hallgatta a történetet, egy nagyon is ismerős történetet.
– Dühömben édességre költöttem az egész pénzt. Elsétáltam messze a határba. Nem vártam meg az estét, elmentem egy barátomhoz aludni. Hazudtam is akkor, a szüleinek azt, hogy otthon tudnak az egészről. Ketten megettük az édességet. Drága volt akkor, ritkán láttunk ilyet. Másnap reggel tértem csak haza. A húgom akkor már halott volt. Nem kapott időben gyógyszert.
Az atya vállát zokogás rázta. Tudta jól, hogy hogyan folytatódott a történet. Hazugságok a szülőknek, egy rablásról, hogy hogyan veszett el a pénz, hogy este már vihar volt, nem jutott hazáig, a gyógyszert nem adták ingyen. Fejsimogatás, a könnyes anyai kézzel, elnéző, sőt, sajnálkozó pillantások. Iskolák, teológia, felszentelés. Harc saját magával, saját lelkével és elméjével. És most a fiú bűnöket bocsát.
– Feloldozlak bűneid alól, gyermekem. – szólt a hang a túloldalról. A padre felugrott, és berontott a másik fülkébe, de senkit sem talált ott. Eszét vesztve rohant ki, futott, ameddig tudott, jeges könnyei vörösre marták az arcát. Elfutott, ki a határba, ahova egykor rejtőzött. Térdre hullott ajkára szapora imák dőltek, és rohantak. Kereszteket vetett. Mi atyánk, aki a mennyekben vagy…
Másnap reggel elsiratták az atyát, a nők, a gyermekek, a bűnbocsátottak. A hóborította réten találták meg. Kemény éjszaka volt, talán elájult valami következtében, de biztos volt, hogy megfagyott. Vékony testű volt, olyan soványféle. Könnyen megeshetett.
Családja mellé temették őt, akit feloldoztak még egyszer, utoljára. Adakozásból gyűjtöttek pénzt a régi sírkő helyére, egy újra. Rávésték a nevét, és az igehelyet, ahogyan szokás: Pál második levele Timóteushoz, negyedik rész, hetedik vers. Senki sem tudta, mennyire szó szerinti, s igaz volt ez a kőbe vésett utolsó szent sor.
2010.12.11. 21:42
April Lavigne (31013)
Hát, nem tudom, hogy az én történetem mennyire fér bele ebbe a kategóriába. Télennek télen történt, habár nem a hó és a tél benne a létfontosságú.
Csak azért nem másolom be, mert tudom, hogy nem férne ide (wordban 6 oldal, s az előző 2 volt, s mégis két üzenetben tudtam csak felrakni^^)
Úgyhogy egy linket raknék. A történetet én írtam (ÉN)!
December 24.-e volt, vékony hótakaró fedte a földet, s az eső szaporán esett, s kezdte kimosni a havat a lábunk alól. Az utcák üresek voltak, csak néha-néha jelent meg egy ember, esernyővel a kezében.
Egyedül én voltam kint, ernyő nélkül, s csak figyeltem az itt-ott, sietős léptekkel elhaladó embereket a padról, amin ültem. Az eső miatt hajam vizesen tapadt az arcomra, ruhám ázottan simult hozzám.
Mások nem szívlelik az esőt. Én viszont ekkor éreztem magam a legjobban a természetben. Ekkor a világ felvette azt a hangulatot, melyet én mostanában mindig magaménak tekinthettem. Ekkor nyugodtan kimehettem, s nem kellett visszafojtanom a könnyeimet, mert azok is elvesztek a rám hulló esőcseppek között...ahogy szinte minden csepp boldogság is.
S ezen a napon különösen örültem az esőnek. Mert akkor nem tudtam volna másra gondolni csak arra, hogy milyen lehetett volna a ma estém, ha nem dönti romba a terveimet az, akit a legjobban szerettem, akiért mindent megtettem volna, s, így, nyugodt körülmények között átgondolhattam a dolgokat, s közben nem kellett mosolyogva lepleznem bánatomat.
A padra felhúzott lábaimat körbefontam karommal, s beletemettem arcomat. Néha fel-fel néztem, s hallgattam a lehulló eső kopogását az úton. Lépteket hallottam magam mellől, s hogy ne kelljen magyarázkodnom, mégis elrejtettem arcomat a világ elől. Ám ekkor éreztem, ahogy valaki leül mellém, de senki sem szólalt meg.
Furdallt a kiváncsiság így felsóhajtottam, s megemeltem a fejemet, és a most érkezettre néztem. Arcomra fagyott az érdeklődő tekintet, majd fokozatosan kezdett átváltani ez a kiváncsiság visszafordíthatatlan szomorúságra, végül pedig haragra.
-Mit akarsz?-akartam kérdezni, de ő, továbbra is maga elé meredve a szavamba vágott.
-Hideg van itt nem gondolod?-kérdezte, úgy mintha csak tegnap ismertük volna meg egymást, és mintha minden a legnagyobb rendben lenne...mint azelőtt.
Válaszolni akartam, ki akartam mondani, ami a fejemben játszódott le, tudni akartam, hogy mért tette, s azt akartam, hogy érezze, mekkora fájdalmat okozott nekem, de nem tudtam megszólalni. Talán azzal volt a baj, hogy nem voltam képes az ő szemébe mondani, de lehet, hogy csak egyszerűen a sírástól volt.
-Figyelj, én... tudom, hogy miattam van. Tudom, hogy tönkre tettem a karácsonyod. De én megbántam. Hülye voltam. Sajnálom. De én szer...
Ekkor szedtem össze magamat, s belevágtam a szavába, mielőtt kimondta volna.
-Ki ne mond azt, hogy szeretsz! Ne mondj olyat ami nem igaz!-mondtam ellenségesen.
-De hát...-nem fejezhette be a mondatot, mert én felemeltem kezemet, s beléfojtottam a szót.
-Nem! Te is tudod, hogy hazudsz nekem. Hazudsz nekem, ahogy akkor is. Ezzel vesztettél el. S ezzel fogsz újra elveszteni. Tönkre tetted ezt a napot, pedig tudtad, hogy fontos volt nekem...ahogy te is az voltál. De most már mindegy. Mostmár nem tudod visszafordítani. Azt állítod megbántad. De te tudtad, hogy ez lesz. Miért nem gondoltál erre akkor, amikor elmentél azzal a másik lánnyal? Amikor elküldted azt az SMS-t nekem, csupán rossz névvel. S miért nem gondoltál erre akkor, amikor elmentem oda, s te az ő derekát fogtad meg. Amikor a szemem láttára csaltál meg?
A fiú, akiért egy hete még mindent odaadtam volna, pedig csak ott ült, és várta, hogy folytassam. Tudta, hogy nem végeztem, tudta, hogy megérdemli, tudta, hogy mindent elrontott, de mégis ott volt. Mégis várt valamire.
Összegörnyedt, s csak nézte a cipőit, olyan arccal, mint a kis gyerek, aki összetörte a tányérokat, s most az anyja szidná.
Az eső idővel egyre inkább változott át havas esővé, s egy-egy hópehely ragadt meg haja végén, mely szépen emelte ki sötét hajának színét.
-Te is tudod, hogy hibáztál. Megbántottál. Fájdalmat okoztál nekem. Haragszom rád...De ezt te nagyon jól tudod. Hisz ismersz. De egyet nem értek. Minek vagy itt? Hisz tudod, hogy nem bocsátok meg. Tudod, hogy nem csinálhatsz vissza semmit. Akkor mire vársz?
Most, mióta beszéltem hozzá, először, felém fordult, s belenézett a szemembe. Nem sírt, de láttam rajta, hogy én is megbántottam. Tényleg megbánta amit tett, de a harag erősebb volt a sajnálatnál.
-Reméltem, hogy megbocsátasz. Azt hittem...-végtelennek tűnő percekig nem folytatta, így én válaszoltam, ezennel suttogva.
-Mit hittél?
-Hogy köztünk működhet ez a dolog.- mondta bánatosan.
-Én is. Én is azt hittem. De ez csak akkor működhetett volna, ha te is akarod. Ha te is megbízol bennem. De te megcsaltál. Átvertél... és ezzel bizonyítottad, hogy nem így van. Szeretlek, de talán jobb ha most elmész.
Bólintott, felállt, még egyszer rám nézett, majd megszólalt.
-Szakítottam vele.-mondta tárgyilagosan.
-Miért?- tört ki belőlem.
-Mert rájöttem, hogy ő nem tudja azt nyújtani nekem, amit te tudsz. Mert vele nem voltam boldog. De veled az voltam...és bízok benne, hogy még lehetek is veled boldog.- mondta halkan.
-Szeretlek.-suttogtam, ahogy kibuggyant egy könnycsepp a szememből, majd egy pillanat alatt felugrottam a padról, s a fiú nyakába borultam.
S ott, az utcán, a havazássá alakult esőben töltöttem a karácsony első boldog óráit.
hát, remélem jó lett, most jobb nem igazán sikerült....
2010.12.11. 13:33
larus.[21077]
Télen történt - avagy hová lett Pajkoska?
Kora reggel van. Csodálatos téli nap. Néhol már hallani lehet, ahogy a kissé jeges hó lágyan visszacsapódik az ablaküvegről le, a "társai közé". A Tevékeny Tevék ma is -mint mindig- remek, játékos naphoz készülődnek. Mindenki tele van csodálatos ötletekkel.
-Menjünk szánkózni! - mondta egy igen mosolygós teve.
-Ez jó ötlet, de előtte hóembert is építsünk, meg persze hógolyózzunk is! - kiáltotta egy lelkes teve.
Ekkor a karavánvezetője, Hópihus előállt egy ötlettel, amely természetesen az összes tevének megtetszett.
-Mit szólnátok hozzá, hogyha mindent csinálnánk ezen a napon? -kérdezte széles mosollyal az arcán.
-Rendben! -kiáltották boldogan a tevék, és mindent előkészítettek. El is indultak a térre, ami üres volt, de már nem sokáig, hiszen itt vannak, jönnek a Tevékeny Tevék!
Mindenki játszott, nevetett míg egyszer csak, egy szomorú dolog történt. Volt egy nagyon pajkos, játékos teve a baráti társaságban. Pajkoskának hívták. Nem véletlenül, hiszen a neve is elárulta milyen különleges tulajdonsággal rendelkezik, ami néhol jó, néhol viszont rossz. Ebben az esetben sajnos, megtörtént a baj. Pajkoska hirtelen eltünt. Ezt az egyik gondos tag vette észre, aki éppen őt kereste.
-Hópihus, nem látom sehol Pajkoskát. -mondta aggodalmasan.
Hópihus gondolkozott, végig szemlélte a játszóteret, majd összehívta a csapatot.
-Karavántagok! Hihetetlen dolog történt! -jelentette be a karavánvezető, s ekkor mindenki értetlenül nézett egymásra.-Pajkoska eltünt! -mindenki felriadt, nagy zűrzavar lett, de ekkor egy teve kikiáltott a tömegből. -Keressük meg, hiszen itt mindenki Tevékeny Teve, és mi összetartunk!
Hangosan elénekelték az indulót, majd nekifogtak a keresésnek. Tűvétettek fát, bokrot, füvet virágot de...nem találták...Ekkor elhalkult minden, csak halk nyammogás hallatszott, egy kisebb cserjés mögül. Mindenki óvatosan odalopózott, és nagyot nevettek. Hiszen ez csak Pajkoska volt, aki a kisbokor mögött datolyát eszegetett.
-Mi a baj? -kérdezte értetlenül Pajkoska, ugyanis nem tudta min is nevetnek barátai.
Hamar elmesélték neki, s azóta is december első szerdáján datolyát esznek, és csak nevetnek.
Két év hóhiány után újra elkezdett szálingózni a hó, s mire mindenki hazaért a munkából már térdig ért. A tevék ezt gyorsan kihasználták, s önfeledten hógolyóztak, szánkóztak, hóembert építettek. A Tevékeny tevék karaván tagjai is jól szórakoztak a téli játékaikon, így volt ezzel Bebe teve is.
Bebe már közel két éve nevelte Mari tevével közös ikreiket: Csokit és Csopit. A kicsik havat még nem láttak, ezért a szülők úgy döntöttek, hogy másnap elmennek korcsolyázni a közeli tóra. Miután beszerezték a szükséges dolgokat (korcsolya, térdvédő, párnákkal kitömött kabát) nekivágtak a téli kalandnak. Mire odaértek a tavon már sokan voltak, de még az ikreknek is jutott hely a befagyott vízen.
- Vigyázzatok magatokra, ne kóboroljatok el és nincs semmi lökdösődés. Megértettétek? - vázolta fel Mari a szabályokat.
- Igen - hangzott kettőjük egybehangzó válasza.
- Akkor mehettek, ha kell valami mi végig itt leszünk - kiáltott gyorsan korcsolyázó fiai után Bebe teve.
Telt múlt az idő, a délelőttből délután lett. Mikor már sötétedni kezdett és lassan elkezdett kiürült a tó és környéke a szülők közösen úgy határoztak vége a mai napi mókának.
- Gyertek, megyünk. Már sötétedik, és hideg van, nem akarom, hogy a karácsonyt betegen töltsétek - mondta Mari.
- Oké, csak még megyünk egy kört - alkudozott Csoki, s már el is csúszkált.
Az idő egyre gyorsabban telt, már esteledett, de a fiúk csak nem akartak még hazatérni.
- Hol a korcsolyám? Elmegyek utánuk és visszahozom őket - mondta Mari a férjének.
- Tessék, itt van. Vigyázz úgy tűnik, mintha egy kicsit megolvadt volna a jég - érkezett a válasz.
- Nem lesz semmi baj, mindjárt jövök. Amúgy is tudod, hogy milyen múlttal rendelkezem.
Mari ugyanis műkorcsolyázó volt. A családalapítás előtt sorra nyerte az aranyérmeket. Többször a KTV (Korcsolyázó Tevék Világkupa) bajnokság első helyezettje lett.
Mikor feltörtek benne a régi szép emlékek úgy gondolta, hogy csinál egy tripla axelt, amit már oly rég óta nem csinált. A felugrás és a pörgés szépen sikerült, de a leérkezés már nem.
Reccs, s a teve már a jéghideg vízben landolt. Ahogy kapálódzott a jég alá szorult, nem kapott levegőt. Mari előtt megjelent szép családja kép, melyet most talán örökre el is veszíthet. Erőt vett magán, de nem tudott kijutni a jég alól. Egy alak közeledett a beszakadt jéghez, majd lemerült a fagyos vízbe.
Mari fuldoklott, de segítségére sietett jól úszó férje, se kihúzta hideg testét a vízből.
Két héttel később.
Karácsony van. Mari teve bőszen készül az aznap esti vacsorára. Tudja, hogy mennyire fontos neki a család, s ezt csak még jobban megerősítette az a pillanat, mikor azt hitte, többet nem láthatja gyerekeit, s férjét.
Számára már az ajándék, hogy szeretet veszi körül, s családjával lehet.
2010.12.09. 21:04
larus.[21077]
Sziasztok.:) Nevezek a tehetségkutatóra. Egy 8 éves kislány Karácsonyáról szól a történetem. Remélem tetszeni fog.:)
Csodálatos Karácsony!
Este lett...Alkonyodott. Már-már teljesen rózsaszínben pompázott az ég alja.-Ez a kedvenc színem! -kiáltottam, és lelkesedve mutattam az ég felé. Édesanyámmal egy karácsonyi vásáron nézelődtünk, bent a városban. Kíváncsian szemléltem végig a szebbnél-szebb plüssállatokat, babákat. Mire is vágyhat egy ilyen kislány Karácsonykor? Sokszor mondtam anyukámnak: -Ezt szeretném! Ezt szeretném! - nagyon lelkes voltam, és ő csak széles mosollyal nézett Reám. -Gyere édesem, menjünk haza. -mondta nekem derűs arccal édesanyám, majd kissé búslakodva, s elköszönve a gyönyörű dolgoktól, és az óriás karácsonyfától, mellyel nagyon jó "barátságba" keveredtem. Messziről még lehetett érezni a sült kalács kellemes illatát. Majd kis idő múlva ez megszünt, és már csak az otthon meghitt melegségét éreztem. Reggel nagy napra viradt minden. Másképp csiripeltek a madarak, másképp esett le a hó. Mikor kikeltem az ágyból azt kiáltottam: -Karácsony! -édesanyám felfigyelt a hangomra, bejött a szobámba és azzal köszöntött: -Jó reggelt, kislányom! Gyere, ma különleges reggelit fogsz enni. -gyengéden megfogta a kezemet, s kivezetett a konyhába. Felcsillant a szemem. Mindenhol frissensült bejgliszeletek, és friss tej. Rögtön neki estem. Köhögtem is rendesen, de nagyon ízletes volt, így megérte. Édesanyám puszit nyomott a fejemre, majd elmentem apuval szánkózni. Édesapám odafele is húzott a szánkón. Nagyon élveztem! Mindent elfelejtettem, és csak ujjongtam a szánkón: -Juhéé, juhéé! - hamar elment az idő...Máris három óra van? Indulás haza! Mikor odaértünk a házunkhoz arra lettem figyelmes, hogy le vannnak kapcsolva a villanyok. Értetlenül néztem apára, de ő mégis kézenfogva bevezettett a házba. Beléptünk, és nagy meglepetésemre felkapcsolódtak a villanyok, anya mikulássapkában hozta oda nekem ajándékomat. Ez volt a legcsodálatosabb Karácsony az egész eddigi életemben!
By: larus.[21077]
2010.12.09. 20:13
.chocoholist demon.
Télen történt .chocoholist demon. [320500]
December 24. volt. Szenteste. A hó hatalmas, gyönyöru pelyhekben hullt. Meera a hintán ült. Nem bontogatott ajándékokat, nem dúdolt karácsonyi dalokat, hiszen nem látta értelmét. A Karácsony a család, a szeretet ünnepe. Neki nem volt családja. Ot nem szerette senki. Szülei két és fél hónapja haltak meg autóbalesetben, és mivel egyik rokonának sem kellett egy plusz gyerek, ot árvaházba küldték. Persze, nem tudott beilleszkedni. Hogy is tudna, mikor az itt élo gyerekek nagyrésze utálta ot. O sem tudta miért, csak egyszeruen érezte, hogy mindenki kerüli ot. Az iskolában azelott sem igazán voltak barátai, akik meg néha hozzászóltak, most azok is elkerülik.
Az elso hetekben egyik nagynénitol a másikhoz költözött, mig végül megszületett a döntés, hogy árvaházba kerül. Ezekben a hetekben rengeteget sirt, a szemei folyton duzzadtak voltak. Két és fél hónap alatt csak annyira nyugodott meg, hogy már csak esténként, elalvás elott sirt. Ilyenkor mindig eláztatta a kedvenc mackóját, amit még az anyjától kapott ötödik születésnapjára.
Az árvaházban nagyjából vele egyidos gyerekek voltak, de mivel tényleg mindenki kerülte ot, még a nevelok is, hamar talált magának egy helyet, ahová 'visszavonulhatott'. Ez pedig nem volt más mint a kert végében található hinta. Régi, kopott hinta volt, volt pár újabb is a csúszdák mellett, Meerának mégis ez volt a kedvenc helye. Gyakran üldögélt itt, és mindig ugyanazon gondolkodott. Felidézte a régi kirándulásokat, az esti közös tévénézéseket, a lefekvés elotti párnacsatákat, a kisebb-nagyobb vitákat. Mindenre emlékezni akart, mindent jól be akart vésni az emlékezetébe, hogy késobb mindent pontosan fel tudjon idézni.
A Karácsony közeledtével pedig egyre több régi karácsonyi emléket idézett fel. Szinte érezte orrában a fenyo illatát, hallotta apja hangját, mikor közölte, hogy ajándékok vannak a fa alatt, látta maga elott a tökéletes családi képet. Egy könnycsepp folyt végig arcán.
'MIÉRT?' Orditotta egy hang a fejében. Miért pont az én szüleim kellett autóbalesetet szenvedjenek? Miért pont az én szüleim kellett meghaljanak? Miért pont én kell egyedül töltsem a Karácsonyt? Ha mindenképp meg kellett volna haljanak, legalább egy utolsó közös Karácsonyt még miért nem tölthettünk együtt? Ilyen, és még ehhez hasonló kérdések zúgtak a fejében. Már zokogott.
Az árvaház ebédlojében harminc gyerek és hat nevelo ünnepelte a Karácsonyt. Énekeltek, beszélgettek, jól érezték maguk. Nem is sejtették, hogy tolük alig pár méterre, egy hintán egy lány belehal a könnyeibe.
2010.12.09. 11:58
Hallows
Télen történt
Szép téli reggel volt.A nap utolsó próbálkozásaként fel-fel ragyogott, és megkísérelt melegséget adni a hótól roskadozó fáknak. Az utcán az emberek kabátban siettek a dolgukra, táskáikból kikandikáló ernyőkkel jelezve: őket nem téveszti meg a nap utolsóerőlködése.
Egy szellőztetésre kitárt ablak, tátott szájként meredt az erőlködő nap felé. Rajta egy gyermek nézett ki.Ez a gyermek Imádta a telet, minden hópihéjével, és szépségével együtt. A mai reggele aztán különösen szép és örömteli volt. Barátaival a cirkuszba készültek. Igaz, hogy 14 éves volt már, és manapság a cirkusz cikinek tűnt, de az ország legjobb cirkusza készült ellátogatni a városba. Ezt nem hagyhatta ki. Lenézett az ablakból.
Fantasztikus látvány terült elé. A hó szinte mindent befedett, hisz tegnap este megállás nélkül esett.
Úgy érezte elég volt a szellőztetésből. A szoba, rendesen kihűlt, ígyhát rendesen felöltözött. Megreggelizett, bepakolt a táskájába, és elindult az iskolába. Nem figyelt az órákra, egyre csak a délutáni programjára gondolt. A cirkusz nagyon híres volt, és nemcsak kisgyerekeknek szólt. Kamaszok, felnőttek, öregek, országszerte élvezték az előadásokat.
Iskola után szinte hazarohant. Gyorsan elkészülődött, elkérte édesapjától a pénzt a cikruszra, és már ment is oda, ahova barátaival beszélték a találkát.
Beálltak a cirkusz előtti, végtelennek tűnő sorba.Végül már csak egyetlen család volt köztük és a pénztárablak között. Az a família mély benyomást tett a gyerekre.Öt gyerek szorongott a sorban, egyik sem látszott többnek tizenkét évesnél. Lerítt róluk, hogy nem dúskálnak. A ruhájuk olcsó, de tiszta. Jól nevelten vártak a sorukra, kettesével kézen fogva álltak a szüleik mögött. Izgatottan suttogtak a bohócokról, elefántok és más, aznap este műsorra kerülő látványosságokról. Érezhetően soha nem jártak még cirkuszban. Ez az este fiatal életük fénypontjának ígérkezett.
Az apa meg az anya vezette a kis csapatot, keblük dagadt a büszkeségtől. Az asszony fogta a férje kezét, felnézve rá, mintha azt mondaná: „Te vagy az én ezüstpáncélos lovagom”. A férfi mosolyogva sütkérezett a dicsfényben, a tekintete visszatükrözte felesége néma lelkesedését.
A pénztárosnő megkérdezte, hány jegyet kérnek.
-Öt gyerek, és két félnőtt jegyet legyen szíves,- modnta kissé peckesen az apa,- hogy elvihessem a családomat a cirkuszba.
A jegyár hallatán az asszony eleresztette férje kezét és lehorgasztotta a fejét. A férfi ajka remegni kezdett.
-Mennyit mondott?- hajolt oda egy kicsit közelebb.
A pénztáros megismételte az összeget.
Nem volt náluk annyi.
Hogyan közölhette volna az apa Öt csemetéjével, hogy nincs elég pénze a cirkuszra? A körülmények láttán a gyermek zsebébe nyúlt.. előhúzott egy 2 ezrest, és a földre ejtette.Lehajolt, és felvette, majd megkocogtatta a férfi vállát.
-Elnézést uram, ez a zsebéből eshetett ki.
A férfi pontosan tudta, mi történt. Eszébe se jutott volna kérni, de a gyermek önkéntes segítségét mégis elfogadta szorult helyzetében. Mélyen a gyermek szemébe nézett, megfogta a kezét, elvette a pénzt, és egy könnycsepp gördült le az arcán:
- Köszönöm kedves fiam. Ez rengeteget jelent nekünk.
Hazaballagott. Aznap estére számára elmaradt a cirkusz. Mégsem érezte úgy, hogy lemaradt valamiről.
2010.12.05. 18:34
Hallows
vége lemaradt.>.<
***
Kiderült, hogy Daninak már egy ideje nagyon tetszett Flóra. Nagyon j óbarátok voltak már ezelőtt is, de a közös tanulások alkalmával ismerték meg egymást igazán. Flóra nagyban köszönheti az egészet segítőkézségének, mégha nem is e cél érdekében segített barátjának.
“Most valósággá válik minden édes remény, mely ott ég a szívünk rejtekén. Az élet tárt karokkal vár.Hogy szép lesz-e, csupán rajtunk áll.”
2010.12.05. 18:32
Hallows
Flóra fáradtan kelt fel, azzal a gondolattal, hogy már megint Hétfő van. Nem szeretettt suliba járni. Ennek ellenére az osztály egyik legjobb tanulója volt. Az iskolában csak egy értelmet látott: a barátokat. Nagyon összetartó osztályba járt, tele értékes és szeretnivaló emberekkel. Egy közölük különösen fontos volt Flóra számára. Méghozzá egy fiú. Egy olyan fiú, akiért minden lány rajongott. Ezt a fiút Daninak hívták. Flórával nagyon jó barátok voltak.
Miután felkelt, elkezdett készülődni. Felvette csizmáját, és már el is indult az iskolába. Útközben még a hó is elkezdett szállingózni. Imádta a havat. Imádta nézni, és érezni hidegségét. Beért az iskolába. Felment az osztályterembe, ahol meglepődve vette észre azt, hogy saját magán kívűl csak Dani van ott.
-Szia Flóra!- szólította meg őt Dani.
-Szia!- köszönt vissza kissé félénken Flóra.
-Akkor a ma négy óra az oké?- kérdezte.
-Hm?- Flóra először nem értette mire gondol Dani.
-Tudod! Amit minden hétfőn csinálunk!- mondta mosolyogva.
-Jaa! Persze hogy oké! Négykor nálam.
Flóra minden hétfőn a tanulásban segített Daninak. Év elején megbeszélték azt, hogyha Flórának jó az adott időpont, akkor együtt tanulnak. Flóra segítségével Dani egyre jobb tanuló lett. Ezért nagyon hálás volt Flórának.
Flóra nem azért segített Daninak, mert tetszett neki, hanem azért mert Flóra nagyon segítőkész ember volt. Flóra ezt minden barátjának megtette volna. Tanárai, és szülei is gyakran mondták neki, hogy figyelemreméltó és példamutató a segítőkézsége. De Flóra nemcsak barátainak mutatta meg segítőkézségét. A hétköznapokban is segítőkész volt mindenkivel.
Páldául, mikor éppen késésben volt a fodrásztól, látta azt, hogy egy öreg néni nehéz csomagjait próbálja felvinni a harmadik emeletre, akkor kérés nélkül segített neki.
Visszatérve Danihoz: Flóra tényleg szívesen segített neki.
Flórának még volt dolga a suliban, így Daninak pont volt ideje letenni táskáját, aztán el is indult Flórához.
Flóra eközben hazaért, és fel is készült Dani érkezésére. Pár perc múlva már be is lépett az ajtón.
-Szia!-köszönt.
-Szia! Kezdhetjük is?
-Persze.
-Na, most mi az ami nem megy?
-A matek.
-Ki nem találtam volna.:)- a matek ment a legrosszabbul Daninak.
Másfél óra múlva már készen is voltak. Flóra mellett minden könnyebben ment.
-Kérsz egy teát?- kérdezte Flóra.
-Elfogadom köszönöm.-válaszolt mosolyogva.
Míg Flóra főzte a teát, Dani jobban körülnézett a lakásban. Sokszor járt már itt, de eddig nem volt alkalma rendesen megnézni Flóráék lakását.
-Kész is!-kiáltott a konyhából Flóra
Bejött, és odadta Dani kezébe a forró teát.
-Köszönöm- mondta Dani.
-Na és mesélj, mi újság mostanában veled? Olyan rég beszéltünk már egy jót!:)- mondta Flóra.
- Ááá , megvagyok, nem történik mostanában semmi….
Hosszasan elbeszélgettek. Nagyon sok mindenről, és nagyon jól. Végül arra a témára esett a szó, amiről Flóra szívesen beszélt volna:
-Na és mizújs a lányokkal? Van már kiszemelted?
-Hát, végülis van, csak nem merem neki megmondani.
-Nem jó, ha hallgatsz. Egy alkalmas pillanatban mondd el neki mit érzel.
Dani letette a teáját és kicsit közelebb húzódott Flórához.
-Akkor, azt hiszem, megtaláltam azt az alkalmas pillanatot..
2010.12.05. 18:05
.chocoholist demon.
Itt az én történetem :)
Egy démon halála .chocoholist demon. [320500]
Hűvös, késő őszi este volt. A nap már majdnem eltűnt nyugaton, utolsó, erőtlen sugarai megtörtek a gyülekezô felhők hadain. Néhány közelebbi felhő enyhe, narancssárgás színben pompázott, bár ez sem tette barátságosabbá a kietlen tájat. A sötét felhők egyre csak gyűltek és gyűltek, mint valami készülőben lévő, rettenetes dolog hírnökei. Az óceán egykor tisztán tündöklő vize most zavaros volt és sötét. Már-már fekete. Az egész táj nyugtalan volt. A tajtékzó hullámok hatalmas robajjal csapódtak a partmenti szikláknak. A szikláknak, melyek tán már évezredek óta ott álltak, mint az óceán őrei. Hatalmas, tiszteletet parancsoló, sötét, mogorva sziklák voltak és úgy álltak ott, olyan töretlenül és határozottan, mint valami aggastyánokból álló tanács tagjai, akiknek mindennél fontosabb, hogy óvják a vizet. A szél erősen süvített, magában hordozva az óceán émelyítően sós illatát. A táj kopár volt és elhagyatott. Csak az egyik sziklán, mely nagyságával maga mögé utasitotta társait, volt valaki... vagy valami...
Egy démon volt. Ruhái szakadtak és piszkosak voltak. Már nem is lehetett ruhának nevezni, inkább csak valami rongyféleségnek. A vértől rátapadt a démon bőrére, kihangsúlyozva izmait. Ébenfekete, vértől összeragadt, kócos, hosszú tincseibe belekapott a szél. Megtörtnek látszott. Pár lépést tett a szikla széle fele, majd nem bírta tovább: a földre rogyott. Fázott, reszketett, nehezen lélegzett. Arcáról lerítt: szenved.
A felhők már teljesen beborították az eget, elzárva a felkelő hold fényét a sziklák elől. Egyre vészjóslóbban süvített a szél, a hullámok egyre magasabbra csapva ostromolták a sziklákat. Aztán egyszer csak egy hatalmas villám szelte át a felhőket. Egy röpke pillanatra minden fénybe borult. Aztán ismét a sötétség, majd a jól ismert dörgés. Az esőcseppek, mintha csak erre a jelre vártak volna, hullani kezdtek. Megállíthatatlanul törtek elő a felhőkből, hogy majd az óceánba hullva egyesüljenek azzal. Hamarosan újabb villámok törték meg a sötétséget, majd hatalmas robajjal a dörgések követték ôket. A szél szinte már tornádóvá erősödött. A vihar csak most tombolt igazán.
A démon az állához húzta térdeit, így ült a szikla tetején. Most, hogy esett és fújt a szél még jobban fázott. Sebei égtek a fájdalomtól. Legszívesebb ordított volna, de már ehhez is túl gyengének érezte magát. Elkezdett az életén gondolkodni. Eszébe jutottak gyerekkori emlékei... gyerekkor... milyen régen is volt ő gyerek. Apját sohasem ismerte, és még csak hét éves volt, mikor anyja meghalt. Most hogy belegondolt, nem is volt gyerekkora. Soha nem dönthetett felelőltenül, mindig hatalmas teher volt a vállán. Főleg anyja halála után. Meg kellett tanulnia, hogy élheti túl a nehéz időket. Volt, mikor ő volt a győztes, volt, mikor őt győzték le. Visszaemlékezett első gyilkolására. Éhes volt, vérre szomjazott. Muszáj volt ölnie. Még mindig maga előtt látta a lány rémült és zavarodott tekintetét. Aztán agyát elborították a szörnyű emlékek. Egy falu képe jelent meg szemei előtt. Mindenhol megcsonkított tetemek, belső szervek, vér. Nők és férfiak holttestei, félbevágott csecsemők, lefejezett öregek. Szinte orrában érezte a bomlásnak indult testek bűzét. Aztán változott a kép. Egy virágos réten volt, az egyik fa mögött állt. Egy gyönyörű lányt figyelt. Karjait kitárta és felszabadultan nevetett. Hosszú selymes haját enyhén összeborzolta a szél. A démon gyakran idôzött itt, elbűvölten nézte a lányt. Elragadta őt a lányból áradó szépség és ártatlanság. Beleszeretett... de tudta, soha nem lehet az övé. Hiszen egy ember... ő meg egy démon... egy gyilkológép... Egy forró könnycsepp folyt végig arcán, égette bőrét. Máskor szégyellte volna könnyeit, de most nem. Hiszen senki sem láthatta. Egyedül volt... a senki földjén.
Már csak néhány kisebb villám tört át a sötéten gomolygó felhőkön, és a dörgések is halkulni kezdtek. A szél egyre csendesebben fújt. Csak az eső volt az, ami nem akart csitulni. Az esőcseppek megállíthatatlanul törtek elő a felhőkből, sorra robbantak szét az éles köveken, utat keresve maguknak a sziklák szélei felé, hogy onnan lehullva majd egyesüljenek az óceán háborgó vizével.
A démon még jobban összehúzta magát. Lelkiismeretével viaskodott. Gyűlölte magát, amiért annyi embert megölt. Azért, mert az, ami. Azért, mert nem hitt benne, hogy ő más is tud lenni. Azért, mert engedte magát sodródni az árral. Azért, mert nem tudta kordában tartani a szörnyeteget, ami mindig csak marta őt. A szörnyeteget, ami folyton arra kényszerítette, hogy öljön. Gyűlölte az életét. Gyűlölte az egész világot. Agyában összevissza cikáztak a gondolatok, aztán, mikor már nem bírta tovább, felugrott. Úgy érezte, belülről szétfeszíti valami. Aztán kitört belőle minden, ami bántotta. Egy ordítás formájában. Ebben az ordításban minden benne volt: a sérelmek, a fájdalom, a szenvedés, az ölni akarás, a kimerültség és a félelem. Velőtrázó ordítás volt, túlharsogta a szél süvítését, az eső kopogását, a hullámok robaját, a mennydörgést. A démon úgy érezte, hangszálai már alig bírják, de nem tudta abbahagyni. Csak ordított és ordított. Ki akart adni magából mindent.
Az eső lassan alábbhagyott, a szél is elcsendesedett. A felhők oszolni kezdtek. A vihar, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ért véget. Lassan a hold sugarai is utat találtak maguknak a föld felé. Megjelentek a csillagok, mint ezernyi apró szentjánosbogár, akikre a hold vigyáz. Már szinte nyoma sem volt az előbb még tomboló viharnak.
A démon elhallgatott. Felszabadultnak érezte magát. Nem sújtották már le a véres emlékek, nem szomorkodott az emberlány miatt. Gondtalannak érezte magát, ugyanakkor üresnek is. Lassan elindult a szikla pereme felé. Talpát sértették az éles kövek, de mit sem törődött vele. Töretlenül lépkedett előre. A szikla széléhez érve feltekintett a holdra, majd az Esthajnalcsillagra. Máskor elragadtatva bámulta őket, most azonban teljesen hidegen hagyták. Már csak egy valami érdekelte. Az oly’ csalogató, nyugodt, csendes halál. Míg ez az egy szó járt a fejében elrugaszkodott a szikláról.
Meztelen lábfejemet lomhán nyaldossák a tenger lusta hullámai. Zsibbadt tudatomon csak lassan, küszködve hatolnak át halovány ingerek, tekintetem a ködös horizontot pásztázza a víz fodrai felett. Dermedten bámulok a sötétbe, közben sikertelenül próbálom felidézni a rég lenyugodott nap emlékét. A távolban a fellegek mögött képek vetülnek az égbolt kupolájára, szemeim világa azokra függeszkedik álmosan. Ismerős jeleneteket látok megelevenedve mozogni, saját emlékeimet nézem érzéketlenül, rideg merevséggel. A ködös múlt régi filmszalag módjára pörög le előttem, ezer hiba, gyermeki csoda, és tévedés.
A horizont peremét villám hasítja ketté, hogy élénk emlékeimet darabokra szaggassa, s ne tűnjön el többet. Jeges kék kontúrja az égre fagyva világít át élesen a messzi ködön; az álló idő csapdába ejtette a távolt, múltam szétszabdalt részeit. Hátat fordítok a vízpartnak, s elindulok előre, a part homokjába. Nyomtalan maradok, akár a feltámadó vihar, ami a szélzsákot tépi a magasban; lépteim mögött a talaj mozdulatlan marad. Keserűen, bámulom a távoli világot, kényszerítve érzem magam. Elmémet ketté akarja feszíteni egy fojtogató érzés. Nem akarok visszapillantani többé, a sóbálvánnyá szilárdult messzeséggel kell farkasszemet néznem a partoldal felett. A város nyugszik arra. Tegnap még zsibongó forgataga bár most is színes, s ékes fényekben ragyog, mozdulatlan, akár a villám, s képeim darabjai a tenger fölött.
Felnézek az éjféli égre. Zenitje üres és sötét, végtelen üressége a maradék szellemem is felfalná, ha hagynám. Csak a hold világított odafenn, vöröses, gyenge fénye nem ért a földig, szétmarta az éjszaka csöndje. Magányát hullócsillag töri meg, hófehér csóvája karcsú vonalat karcol az égbe, s nem zuhan tovább, szemeim előtt lassít, majd megáll. Kívánságom várja, amikor mindketten tudjuk, hogy örökre a mennybolton ragadt. Ha fejem üres lenne és tudattalan, gyönyörű csendéletként festene az elém táruló látvány – így viszont kegyetlen és ironikus.
Leülök a part homokjára, a haboknak háttal – elegem lett minden mozdulatlanságból. Elcsigázva szemlélem a parton mérnöki pontossággal, sorban elrendezett napozóágyakat. Arctalan alakokat látok magam előtt az ágyakon feküdni. Ábrázat nélküli, élő emberi bábok százada hever a parton; sehol egy könnyező szempár, sehol egy nevető száj, sehol egy hallgatózó fül. Sehol egy lélek az embertömegben. A testeket egyetlen hatalmas reflektor világítja meg odafentről, harsány fénye majdnem teljesen beteríti őket.
És sehol egy hang, egy zörej, egy nesz... Úgy érzem magam, mint egy hatalmas vákuum közepén, az űr egy másik, távoli szegletében. A szél, a víz, a magasban lobogó szélzsák… a nyugvóágyak csavarjai, a kövek a sós vízben mind csikorogni akarnának, végtelenül zajongani, üvölteni, zakatolni, akár egy örökmozgó, de némaságba kell, hogy burkolózzanak egytől egyig.
Holló száll le mellém, ébenfekete tollait rendbe szedni. Némán tátog rám. Képzeletem játszik velem, s fejemben vélem hallani rikácsoló hangját. Azt mondja, a világot soha nem hallom viszont. Soha már.
Én nem hiszek neki. Felnézek, és elbámulok fölötte a sziklává fagyott távolba. A város szivárványos fényei megragadják tekintetem, magukhoz húznának. Lassan úgy érzem, magam is odavágynék, de valami nem enged a part közeléből. Pedig oda tartozom.
De a Távol csak díszlet csupán. A valóság az, ami körbevesz: a kopár csend, a kietlen, sivár, homokos éjszaka.
A holló összecsukja csőrének éleit. Széles mozdulatokkal a magasba repül, és én meredten nézem végig, hogyan porlanak el bábjaim, hogyan válnak egyé a homokkal, amin ülök. A sötét madár szárnyai mentén feltámad a szél, messze hordja az arctalan alakok karának maradékát. Hollóm vijjogásra nyitja hazug torkát, és a hold kihuny; a csillagok kigyúlnak az eddig fenyegetően sötét égen, hogy nyomban zuhanni kezdjenek mind. A homok zörgése, a víz csobogása, az ében madár szárnysuhogása eltaposhatatlan, fülsiketítő ricsajjá dagad. Apadni kezd a víz – mintha megriadt volna a hirtelen sikolyvihartól. Az egyre sötétedő égbolt végleg lemossa a régi képek foszlányait a horizontról.
Egyedül maradok. Testem üres, agyam kivájta a messze szálló holló rikoltása. A víz köveken megbotló hullámai könnyedén mossák el szétmálló alakom. Homokarcomon legördülő könnyeim egyek lesznek a tengerrel, ami távol tartott titkos képeimtől.
A történetünk 988-ban veszi kezdetét. Egy szép márciusi napon négy barátjával találkozott egy étteremben. Jelen volt Griffendél Godrik, Mardekár Malazár, Hollóháti Hedvig és Hugrabug Helga és Phoenix Pantaleon.
Nagy tervet szövögettek, fel akartak építeni egy olyan helyet ahol, olyanok, mint ők öten, varázslók tanulhattak.
- Először helyet kell találni az iskolának - mondta Godrik.
- Van egy hely Skóciában, lakatlan, éppen jól jönne nekünk - ajánlotta Pantaleon.
- Megnézzük, hátha jó lesz - mondta Malazár.
Másnap elmentek mind az öten a skót területre. Úgy láttak éppen megfelelő lesz az iskola számára. A környék lakatlan volt, senki nem járt erre.
- A biztonság érdekében az iskolát el kell majd rejteni a muglik elől - mondta Hedvig.
- Igazad lehet - gondolkodott Godrik.
- De hogyan? - kérdezte Helga.
- Ráérünk még ezzel a kérdéssel később is foglalkozni, előtte még fel kell építeni az iskolát - mondta Malazár.
989 rohamosan közeledett, de az iskola még mindig csak terv volt.
Az egyik novemberi éjszakán újra összegyűlt a kis társaság.
- El kezdenünk ez építését, eleget halogattuk már - mondta Pantaleon.
- Ezért is hívtalak össze benneteket, januárban elkezdjük az építést, megfelel mindenkinek? - kérdezte Helga.
- Igen - hangzott az egyöntetű válasz.
989. január elsején aztán bele is fogtak a munkálatokba.
- Legyen rajta vagy száz torony - találta ki Hedvig.
- És titkos alagutak, amik elvisznek egyik helyről a másikra.
- A lépcsők mozogjanak!
- Legyenek termek, alagutak, ajtók, folyosók, amik vándorolnak a kastélyban - mondta Pantaleon.
- És legyen egy nagyterem is, ahol ez egész iskola együtt lehet - ajánlotta Helga.
- Szerintem, meg legyen egy olyan kamra, amiben egy baziliszkusz van, és ha kiengedik, támadja meg a sárvérűeket - találta ki Malazár.
- Tessék? - kérdezte Godrik.
- Semmi - érkezett a válasz.
A kastély rohamosan épült. Megépült benne minden, amit csak kitalálni lehetett.
- Godrik a nagyterem tetejét varázsold már olyanra, mintha az ég lenne - mondta Hedvig.
- Megpróbálom - mondta Griffendél Godrik.
Hát sikerült neki, így olyan volt a terem minta szabad ég alatt lenne.
A kastélyon kívül mást is építettek még. Ott van például a bagolyház.
Ezt egyedül Pantaleon találta ki és építette meg.
De akad még más is, a vendégház, a tanárszállás, és az öt alapító saját háza.
(A vendégházat, a tanárszállást és az öt alapító saját házát már lerombolták vagy az évek során összeomlott, így napjainkban már nem látható az iskolai birtokon.)
Az egyik nap újra összeültek.
- Hogyan oldjuk meg a diákok elhelyezését? - kérdezte Godrik.
- Hát legyen, mondjuk négy ház - vettette fel Hedvig.
- Miért négy? - kérdezte Helga.
- Mert csak négy asztal fér el a nagyteremben - válaszolt Malazár.
- A négy ház neve, pedig legyen a mi családnevünk - találta ki Pantaleon.
- És hogyan döntsük el, ki maradjon ki?
- Sorsoljuk ki - ajánlotta Malazár.
- Ok, akkor ki fogjuk sorsolni, de majd csak a következő év elején, most pihenjük ki magunkat - mondta Godrik.
Amikor letelt az egy hónap pihenés és beköszöntött a 990-es év újra összegyűltek kisorsolni a négy ház nevét.
Öt cetlit az öt névvel ellátva bedobták egy süvegbe, és onnan húzták ki a neveket.
Először Malazár húzott.
- Az egyik ház alapítója és neve Hollóháti Hedvig lesz.
Most Godrik húzott.
- A másik ház Mardekár Malazáré.
Hedvigen volt a sor.
- A harmadik házat Griffendél Godrikról nevezzük el.
Helga következett. Már csak egy ház volt de két név volt rá.
Helga nagyon akart egy házat magának, így nagyon mérges lett mikor Phoenix Pantaleont húzta ki.
- Megvan hát a négy ház neve és alapítója. Ha egyikünkkel bármi is történne Hugrabug Helga, veszi át a helyét. Így megfelel mindenkinek? - kérdezte Godrik.
- Igen - hangzott a válasz.
Másnap Helga tervet eszelt ki, hogy meg fog szabadulni az egyik barátjától. Már azt is tudta kitől. Phoenix Pantaleon úgyis mindig olyan pöffeszkedő alak volt és önző, gondolta, így őt szemelte ki.
Már készült is a klubhelyiségek, házak zászlaja, színei. Utolsónak maradt Pantaleon háza.
Helga aznap este, amikor elkezdték Phoenix házát, belopódzott barátja házába.
A negyedik ház tulajdonosa már nem élt, mikor Hugrabug eljött onnét.
Másnap reggel már mindenki fent volt csak Pantaleon nem. Godrik elment hozzá, hogy felébressze, de barátját már soha nem tudta felkelteni.
Így lett a négy ház neve:
Griffendél, Mardekár, Hollóháti és Hugrabug.
Azt a legenda járja, hogy Phoenix Pantaleon az iskolában van eltemetve, egy titkos teremben, ahol még senki nem járt a három jó barátján és gyilkosa Helgán kívül.
Az igazgatók is megemlékeznek Phoenix Pantaleonről. Phineas Nigellus Black festményt készíttetett róla, Armando Dippet verset írt.
Ha még ezzel alátámasztva sem hiszed el a történetet, akkor itt van még egy:
Gondolkodtál már, hogy Albus Dumbledore madara miért éppen egy főnix lett?
Most már tudod.
2010.12.04. 19:33
April Lavigne (31013)
Gonosz leszek, lelketlen? Nem akarom, hogy azok által, amiket nézek és olvasok, én is kis szörnyeteggé váljak!
A félelem összeszorítja a szívemet, a tüdõmet, alig kapok levegõt. Most már értem, miért kerültem abba a terembe. Megvilágosodott elmém, hogy miért kell ezt az emléket végignéznem. Rá kellett jönnöm valamire. Valamire, amik szavakkal nem fejezhetõk is ki, mégis tudom, mi az. Érzem, ott bal oldalt, a szívemben. Összefüggésben van a félelemmel, s kapcsolatban áll a lélekkel, a gonoszsággal, az álarcokkal, s a szeretettel. Mert csak azzal gyõzhetõek le a maszkok, a bensõnk rossz éne. De teljesen megszabadulni tõlük nem lehet. Örökké ott élnek bennünk, a lelkünkben, a testünkben. Épp csak elnyomni lehet õket, s ezáltal a jó sem olyan jó… vagy mégis? Nem tudom, s nem is tudhatom. S minél több szeretet adunk, annál több maszk törik ketté, vagy épp ezer darabra, vagy megy össze egyre kisebbre, vagy épp halványul el. S minél többet adunk, annál többet kapunk. De ha nem is viszonozzák a szeretetünket, nekünk akkor is szeretni kell, mert nem engedhetjük meg, hogy kísértésbe essünk, s csak saját magunkkal törõdjünk, önmagunkat abajgassuk, mint egy kisgyerek. Nem. Ez nem arról szól. Nem nekünk kell önmagunkat szeretni, hanem másoknak kell elfogadni. Mások is szorulnak egy kicsiny kis kedvességre, jó szóra, akárcsak mi. De nem magunktól kell azokat megkapni! De nem szabad utálnunk saját magunkat, s csak gorombaságokat odavágni magunkhoz. Szeressük önmagunk, de csak annyira, amennyire kell, s nem jobban, mert más szeretete többet ér, mint a sajátunk. S ez az, ami fontos, s aminél fontosabb a világon nincs.
Hány olyan embert láttam már, akik azért sírtak, mert utáltak mást, s késõbb rájöttek, hogy hiba volt? Egyet sem. Egyet sem magamon és néhány emberen kívül. Mert kevesen ismerik el, hogy hibáztak, hiszen büszkeségük nem engedi. Mi lett volna, ha nem utálkoznak, nem gyûlöletet, s lenézést adtak volna, hanem kedvességet, még akkor is, mikor azt lehetetlennek érezték? Talán barátok lettek volna, vagy kedves ismerõsök. Mennyi fájdalmat tudunk okozni másoknak és magunknak egyaránt! S mégis, milyen kevésen múlik egy csomó minden. De valakinek épp hogy ez az, ami sokat számít, s nála ez az, ami fontos. Egy egyszerû kis dolog, ami annyi mindent megváltoztathat, egy egész életet. Pedig igazán nem sok… csak… egy kis kedvesség.
Írta: April Lavigne (31013)
Bocsi, hogy nem jelenítette meg egyben^^
2010.12.04. 19:30
April Lavigne (31013)
Hát, én is neveznék^^
Egy kis kedvesség
Álltam az aprócska teremben, s a lágyan derengõ kõtál felé néztem. Üvegszerû folyadék kavargott benne, mögötte egy hatalmas polc sziluettje rajzolódott ki, tele kisebb-nagyobb fiolákkal. Közelebb léptem.
A halovány fényben szemügyre tudtam venni a kõtál peremére rótt jeleket, s az ezüstösen gomolygó anyagot. Egy merengõ volt az. Mögötte a polc pedig emlékek tára. Mindegyik kis üvegcsén papírfecni, rajta egy gyorsan odafirkantott dátummal. A legrégebbi 2000. volt. A hónap kiolvashatatlannak bizonyult, mint ahogyan a nap is. Óvatosan a kezembe vettem, megforgattam néhányszor, majd kihúztam a dugaszt, s a merengõ fölé emeltem.
„Nem. Azt sem tudod, kinek az emlékébe fogsz belelépni. Tedd vissza” – utasítottam magam. Elképzeltem, ahogy más turkál az emlékeimben, a gondolataimban, s összerezzentem az iszonyattól. Magam elõtt láttam egy test nélküli kezet, ahogy belenyúl a fejembe, s az ujjaival kotorászik. Iszonytató volt még csak a gondolat is. A kezem megremegett, s a fiola kicsúszott az ujjaim közül. Rémülten kaptam utána, de késõ volt. Az üveg beletoccsant az ezüstös anyagba, s elmerült benne. Idegesen néztem a merengõ felszínét, majd megjelent egy aprócska kép, ami lassan, de egyre inkább nõtt, végül az egész tál felszínét beborította. Közelebb hajoltam, s ismerõs helyszínt véltem fölfedezni. Az én emlékem volt. Egy határozott mozdulattal belehajtottam a fejem az emlékbe, s elmerültem benne.
Egy kissé forgalmas utcán találtam magam. Elõttem, a túloldalon egy park helyezkedett el, s meglepve észleltem, hogy sokkal több a fa, mint abban az idõben, ahonnét én jöttem. Mögöttem egy kissé kopottas, sárga falú épület állt, a polgármesteri hivatal. A parkkal szemben, tõlem átlósan balra a volt iskolám hatalmas épülete tornyosult. Szürkésbarna színû falain ott volt a jó nagy betûkkel kõtáblába vésve a felirat, az iskola neve. Szívem összefacsarodott az emlékek hatására. Láttam az iskolába igyekvõ gyerekeket, kicsiket, nagyokat egyaránt, a munkába sietõ felnõtteket, és… itt a lélegzetem is elállt. Saját magamat.
Persze, tudtam, hogyha a saját emlékembe teszek utazást, találkozhatom önmagammal, de merõben másmilyen ezt ténylegesen átélni. Ahogy könnyes szemmel, mosolyogva néztem az anyukája kezét szorongató kicsinyke lánykát, felszakadt bennem valami, ami elõtörve megédesítette azt a szomorúságot, ami most hirtelen magával ragadott.
Olyan kicsi voltam, olyan kis esetlen és sovány, de mégis magabiztos. Ott lépdeltem az felhõs ég alatt az iskola felé anyukám kezét fogva, s már tudtam, mikori ez az emlék. Most mentem iskolát látogatni, hogy melyik osztályba, melyik iskolába járjak majd a késõbbiek folyamán. Hat éves lehettem akkor, de jó esetben néztem ki ötnek.
Szét se nézve keltem át az úttesten, hogy aztán önmagam nyomába szegõdjek, s együtt lépjünk be a kapun. Körbenéztem az ismerõs udvaron, s rögtön emlékek rohamoztak meg. ,,Te jó szagú zokni! Annyit baromkodtunk itt, hogy az nem igaz!” – vigyorogtam bánatosan, s gyengéden végigfuttattam tekintetemet a lépcsõkön, padokon, falakon. Olyan sok mindent jelentett nekem ez, olyan sokat…
Befordultunk egy sarkon, beléptünk egy ajtón, s egy kisebb aulában találtuk magunkat. Jobbra egy folyosó vezetett a mellékhelyiségekbe, balra pedig egy személyzetnek fenntartott ajtót pillantottam meg, ami átjáró volt a kapuhoz, s amin – tilalom ide, vagy oda – annyiszor settenkedtünk át. A kicsi Iny megindult szülõjével a legelsõ ajtó felé, ahol a 2.A felirat volt olvasható. Belépve csupa kisfiút és kislányt láttam, s néhány szintén látogatási célból üldögélõ anyukát és ovist az ajtó mellett elhelyezett padokon. Jó pár késõbbi osztálytársamat véltem fölfedezni. Olyan picik voltak, olyan gyermekek, hogy csak mosolyogni bírtam.
Szétnéztem a teremben. Modernen volt berendezve, ahol ültek a látogatók, az a terem hátulja, elöl a kisdiákok beszélgetnek, jobb oldalon zöld faliszekrények, amik az egész falat elborítják. Az ablakokon különbözõ papírdíszek, amiket a kis lurkók csináltak, legalábbis arra engedek következtetni a kissé esetlen és szögletes formákról.
Hátranéztem, hogy megnézzem, mit is csinál ötéves énem, ám akkor megláttam Alice-t. Alice… Edward húga, azé a fiúé, aki nyolc és fél évvel késõbb nekem annyira tetszik… Olyan fura volt látni azt a gyerekes, pufók arcocskát, amelyen a kék szemek úgy helyezkedtek el, mint mazsola a kalácsban. S akkor belém hasított a felismerés: hiszen Edward csak két évvel idõsebb nálam, vagyis akkor neki ebben a teremben kell lennie!
Mintha áramütés ért volna, megfordultam, kicsörtettem a tábla elé – magamban hálát adva annak, hogy csak mint szemlélõ veszek részt ebben az emlékben – s szemügyre vettem az osztály összes tagját. Önkéntelenül is összeborzongtam, mikor észrevettem az elsõ padban azt a kicsi lánykát, akivel késõbb annyira nem fogunk rokonszenvezni. Megállapítottam, hogy már akkor is megjátszott mosollyal az arcán diskurál legjobb barátnõjével, akivel az én idõmben is olyan jóban vannak. Nem nagyon értem, hogy az a lány minek barátkozik vele, de nem is azért álltam ki a tábla elé. Olyan sok ismerõs arc, s olyan kis szelídek, kis szeretnivalók… És akkor… meglátom Õt, akit kerestem. Edward. Elmosolyodom, s nézem, hogyan játszik a ceruzáival, s izeg-mozog a padban, mint valami sajtkukac. A többihez képest csúnyácska kisgyerek, tesójához hasonlatos pufók arccal, szende mosolyra hajló szájjal, s fénylõ, barátságos kék szemmel. Szívem hangosan, fájdalmasan dobolt, látni szerette volna õt nyolc és fél évvel idõsebben. De hát most itt vagyok, a múltban, s biztosan nem véletlenül kerültem én abba a terembe. Kár, hogy nem emlékszem rá, hogy jutottam el oda.
Jó ideig néztem a kis Edwardot, még akkor is, mikor már elkezdõdött az óra. Ott álltam, s bámultam, hogyan sugdolózik, fészkelõdik, s hogyan nevet. Szívfacsaró volt, a végén majdnem sírtam. Bárcsak itt lenne most a 17 éves Edward is, s együtt néznénk, milyenek voltunk kicsinek! Olyan jó lenne, olyan szép!
„Soha nem jó, ami van.” Nem tudom, lehet, hogy nem így van… De igaz. Nem jó, hogy itt vagyok, nagyon nem jó, mert fáj. De az sem lenne jó, ha épp a szobámban gunnyadnék, térdemre hajtott fejjel, s a szívemhez szorítanám kezemet, s az egereket itatnám. Nem. Akkor már inkább itt állok, mert legalább láthatom. Legalább vele lehetek valamilyen szinten, részesedhetek a múltjából, s már ez felemelõ érzés.
Megfordulok, s a táblára nézek. A színek keverése. Pirosból és kékbõl lesz a lila, kékbõl és sárgából a zöld. Mi ezt nem is tanultuk, de mondjuk, igazán nem sokat számít, mert elõbb vagy utóbb úgyis megtanuljuk, ha nem itt, hát magunktól.
Nem tudom, miért fontos ez az emlék, amikor nem sok minden történik itt. Itt van Edward, itt vagyok én, s még egy csomó ismerõs. Akkor meg? Még ha az emlékeket vagy a múltat meg lehetne változtatni… de nem lehet! Vagyis… még nem próbáltam. Odamegyek az általam nem kedvelt kislányhoz, hogy kivegyem a kezébõl a könyvet, de a kezem átsiklik rajta. Megrettenve húzom ki a kezem a könyvbõl, s feltûnik, hogy nem is az adott tantárgyhoz kapcsolódó könyv van nála. „Kis piszok! Már ilyen kicsinek is kis kígyó volt?!” Elképedek. Egyesekkel úgy látszik, velük születik az álarcuk, amit késõbb hordani fognak. Szép fehér álarc, a halántéknál lila vagy épp rózsaszín vonalak kígyóznak néhány aprócska pontocska körül. Hátborzongatóan gyönyörû, s ugyanannyira veszélyes. Iszonytatóan ásítoznak az jelmezbe vésett, szemként szolgáló fekete lyukak. Hátrébb lépek. Mi ez? Miért jelent meg rajta hirtelen, néhány pillanatra az a maszk? A lány rám emeli arcát, s belenézek azokba az iszonyú, halált hordozó szemekbe, s a hátamon feláll a szõr. Karom libabõrös lesz, lábam remeg, mint a kocsonya. Az nem lehet! Nem láthat! Hiszen ez csak egy emlék, egy buta emlék… A félelem mozdulatlanságba dermeszt. Kõvé meredve állok, s farkasszemet nézek a lánnyal. Hiába tudom, hogy kétszer olyan idõs vagyok, mint õ, de tisztában vagyok vele, hogy ez esetben a kor édeskeveset számít. Õ gyõzne, ahhoz kétség nem fér. Rettegek. Félek. Reszketek. Nincs menekvés. A lány arcán a maszk vibrálni kezd, egyre halványul, majd eltûnik, mintha ott sem lett volna, s a lányka ugyanúgy mered könyvébe, mint annak elõtte.
Olyan hirtelen foszlott szét, hogy biztos vagyok abban, hogy nem végleg került le a lány arcáról az álarc. Nézem, mit csinál, s látom, hogy csöndben becsukja a könyvét, s becsúsztatja a padba. Figyelni kezdi a tanórát, mire fellélegzek. Legalábbis egy kis idõre biztosan. Ezek szerint egy idõre megszabadult attól, a lidérctõl, akinek az árnyékában késõbb élni fog.
Összerezzenek, mert akármennyire is nem kedvelem, attól még neki sem kívánom, hogy önmaga árnyékában kelljen leélnie az életét, úgy, hogy belül, az álarca mögött kis kígyócskává váljon. Tiszta Gyûrûk Ura. Abból is, mint a Gollam, akit a Gyûrû ugyan hosszú, nagyon hosszú életûvé tett, mégis kis görccsé változtatta… Gonosz lett, ölt, lopott, hazudott, s gyûlölt mindenkit és mindent, egyedül a kis „Drágaszág”-át imádta. Azért bármit képes lett volna megtenni. Kis nyomorult lett belõle. S ez a sors vár rá is, csak kissé lightosabb formában? Saját maga, az önmagában lakozó rossz miatt kell csúszó-mászóvá válnia, hogy aztán megjátssza magát kis aranyos, nyávogós kiscicának? Nem! Kibuggyantak az elsõ könnyeim, ahogy arra a kis szerencsétlenre néztem. Még nem is tudja, hogy utálni fog. Még nem is ismer. Legalábbis nagyon remélem. Azért kíváncsi lennék rá, vajon az álarca látott-e engem az elõbb, mikor a felszínre jött. Vajon mi okozhatta azt, hogy elõkerült? Mi történhetett szegény lánykával lélekben, hogy hirtelen, néhány másodperc erejéig elõjött belõle a rossz éne?
Edwardra nézek. Olyan kis aranyos, s fogalma sincsen semmirõl. Még.
Régebben volt egy elméletem, miszerint az álarcosok azok egyenlõk a sznobokkal, s ha valakinek maszkja van, az elrejti mások elõl az igazi énjét, s számûzi a lelke legmélyére. S ezáltal az emberek semmisek lesznek, egyformák, s nem lesz egyéni véleményük. Nem vagyok benne biztos, hogy az elõbb, amit láttam, az „olyan” álarc volt. De persze lehet, hogy igen. Hiszen azt rég tudom, hogy azokban a bizonyos maszkokban semmi jó nincsen. Mert az nem jó, ha az emberek egyformák… S ez a jelmez, ami az elõbb azon a kiscsajon volt, végül is, lehetett „olyan” álarc is, mert annak a szemébõl is gonoszság áradt. Nem tudom.
Félek. Olyan sok animét nézek és olvasok, amik sötétek. Például a Death Note. Abban is egy ember öldökli egy halállista segítségével a többit… Mi van, ha én is gonosszá válok, ha ilyeneket nézek, s nekem is megkérgesedik a szívem?
„Ha egy szív összetörik, elõfordulhat, hogy rosszul forr össze…” Mi lesz, ha az én szívem is egyszer úgy széttörik, hogy… hogy még kimondani is szörnyû? Gonosz leszek,
2010.12.04. 12:19
[: jucuus.
Sziasztok!
Szeretnék nevezni,remélem nem baj,hogy nem olyan történet-féleség...Regényt írok,és abból az egyik részét szeretném benevezni.:)
Hát,a sulis részt nagyon nem részletezem.Valahogy most mindenki és minden megváltozott,még a tanárok is.Az őszhajú,buta és bolondos technika tanárból egyszerre egy tök jó fej,SZŐKE HAJÚ,teljesen normális lett.
Reggel szokás szerint korán keltem,ám a ruháimat nem találtam,és később a bakancsomat meg a táskámat sem.Kiderült később,a kis Lisa,a kis bajkeverő,este lecipelte a 10 kilós táskám,meg a térd alattig érő bakancsom - akaratlanul is elfog a röhögés,hogy egy 3 éves kislány hogy,de mégis hogy tudna az emeletről,a lent lévő konyhába levinni ilyen nehéz cuccokat és egyik szekrénybe dugni - mert hát oda rakta.
Becsöngettem Viviene-hez út közben.
Nyomtam a csengőt,nyomtam,majd elkezdtem ordítozni.Atya ég,negyed 8 és még nincs fenn?
Ekkor valaki kinyitotta az ajtót.Viviene anyukája volt,kedves és álmos hangon így szólt:
-Szia Lola! Viviene beteg lett,nem megy iskolába pár napig. - mondta,majd nagyot ásított.De ha akarod,megnézheted.Ott van a szobájában.
-Köszönöm.
-Szia Viviene! Hogysmint? Látom nem nézel ki jól...szegényke. - mondtam,majd leültem mellé.
-Á,ne is mondd.Fújom az orrom egyfolytában,hőemelkedésem van és szédülök.
-Az rossz...Figyi! Elhozom neked délután a házit.Oké?
-Már éppen kérni akartalak. - mondta,majd elvigyorodott.
-Na de én megyek,mert a végén elkések.Majd helyetted is kiszemelek pár jó pasit,és hozzád irányítom.- mondtam,majd nevetni kezdtem.
-Oké,mindenképpen! Szia! - mondta Vien.
Az iskolába érve a fiúk már megint verekedtek.Láttam pár dolgot,viszont - mindenki tudja hogy rosszul vagyok a vértől.Ott pedig volt rendesen,szóval elmentem.Fentről már csak az igazgatót láttam,meg a két kezdeményezőt...Ennyit a fiúk jómodoráról...Állj! Lehet hogy az csak a lányokra vonatkozik.
Első óra biosz volt.Bill mellé ültettek,szegény srác pedig egész órán úgy nézett ki mint egy paradicsom.Mikor közel hajoltam hozzá,akkor alig észrevehetően arrébb húzódott.Hékás,pedig minden nap használok dezodort,és a parfümöm is jó illatú!
Mrs.Fanning-nél,pedig nem is volt olyan szörnyű...A háza takaros, és a fogadtatásomra még pár szelet süteményt is hozatott a cukrászdából.Ennek én csak örülhetek,hisz ez azt jelenti(jelentheti) hogy nem akar rám pikkelni többé.
Téli nap volt. A hó nagy pelyhekkel hullott, s tapadt a már megmaradt takaróra. Mikor kinéztem az ablakon, kipirosodott arcú gyerekeket láttam, ahogy mosollyal arcukon játszanak kint, a hidegben. Mindent felül múló volt a boldogságuk.
Vidám, gyermeknevetéseket hallhattunk az utcáról, mindenki kint ugra-bugrált, és játszott. Hóemberek tömege állt, s nézett vissza ránk. A hótakaróban itt-ott egy hóangyalt láttunk, de lassan, azt is ellepte a hó. Kint, rengeteg gyerek szánkózott, miközben a többiek boldogan dobálták a hógolyókat egymásra.
Az út másik felén látni lehetett, hogy a házakban, nagy a sürgés-forgás, minden felnőtt lázasan készülődött a szent estére. Egy függöny sem volt behúzva, mint máskor, s az utcát, átjárta a szeretet. Néha-néha egy-egy anyuka arca jelent meg az ablakban, s aggódva kereste gyerekét, hogy mikor vigye a váltó ruhát, rakhatja-e a fa alá az ajándékot. A kéményekből sűrű, szürke füst kavargott.
Mindenki békés, boldog karácsonyra készült, s mindenki tudta, hogy minden jól is fog sikerülni. Csak egy arcon nem ült a boldog mosoly. Az enyém volt. Én nem készültem. Én nem játszottam. Én csak ültem, egy pohár érintetlen kakaóval a kezemben, s bámultam ki az ablakon, bánattal a tekintetemben.
Magányos voltam, s tudtam, hogy ez ma se lesz másképp. A szüleim 10.000 km-re laktak tőlem, s nekik is volt jobb dolguk karácsony első estéjén. Nagynéném, akivel én éltem, elfoglalt ember volt, s soha nem ért rám. Még szent este sem. Tudtam, hogy én leszek az egyetlen ember, aki nem örül ennek a napnak. Pontosabban ennek a napnak sem.
Minden barátom boldogan ült a kályha mellett a családjával. De engem senki nem hívott meg, mindenki szűk családias estét tervezett magának. A szüleim, még csak fel sem hívtak. Nagynéném, a munkahelyén volt, s jól beásta magát az iratai közé. Csak én voltam egyedül. Nem volt kinek adnom, s nem volt kitől kapnom.
Bár az ágyamon ott hevert három kis doboz, benne egy-egy ajándékkal a családom egy-egy tagjának, de tudtam, ezeket nem ma fogom átadni. Tudtam, hogy ezek csak nagysokára kerülnek sorra. Mikor nagynéném hazaér, már késő este lesz, s én már alszom, ő meg fáradt lesz..
Minden olyannak indult, mint az utóbbi 10 év minden karácsonya. Ültem az ablakom előtt, néztem a többiek arcára kiülő örömöt, s legördült egy-egy könnycsepp is az arcomon. Mert 10 éve, mindig magányos voltam. 10 éve, egyetlen egy napom van, mikor látom a szüleimet évente, 10 éve, egy napot nem töltött el nagynéném velem, s 10 éve, a barátaim se segíthetnek nekem.
A nappaliban egy kis karácsonyfa volt felállítva, melyhez én ragaszkodtam, s én hoztam, díszítettem, állítottam. A konyhaasztalon még egy tál általam készített sütemény is hevert, melyet csak a látszat kedvéért sütöttem.
Egy hatalmas hógolyó találta el az ablakot, mely előtt ültem. Letettem a kakaómat, s kinyitva az ablakot, letöröltem a ráragadt hókupacot.
Pontosan 7 óra volt, mikor lépésben haladva, egy nagy, fekete autó érkezett az utcára. Először nem hittem a szememnek. Nagynéném autója, legkorábban este 10-kor ért haza, minden egyes nap. De most itt volt. Hirtelen álltam föl, kiöntve az asztalon lévő kakaót, majd megragadtam az ajándékokat, s a fa alá hajítottam. Ezután az ajtóhoz siettem, s felrántottam egy-egy sálat, sapkát, kabátot, és egy pár kesztyűt, majd egy csizmát fölvéve, kirohantam az ajtón. Nem is zártam, be, hisz karácsonykor, ebben az utcában, sosem loptak.
Nem értettem, hogyan oldotta meg hazajövetelét, hisz ilyenkor mindig lebénul a forgalom egyrészt a hó, másrészt a látogatások miatt, de nem érdekelt. Mert 10 éve először, már este 7 órakor nem voltam egyedül. Az autóhoz siettem, kikerülve egy hóembert, s 3 játszó gyereket.
Mire odaértem, az autó 3 ajtaja kinyílt, s meglepetésemre nem csak nagynéném, hanem anyám, és apám is fogadott. Nem tudtam mit mondani, csak nyakukba borultam, s arcomat ismét eláztatták a könnyek, de ezúttal nem a szomorúságtól. Életemben először öröm könnyek folytak arcomon.
Volt mesélni valóm bőven, az elmúlt fél évről, amióta látttam őket, s rendkívül boldog voltam. Kint ültünk a padon, s csak egy órával érkezésük után hangzott el először a kérdés, mely olyan fontos volt.
-Meddig maradtok?-kérdeztem reménykedve.
Anyám mosolyogni kezdett, majd szintén vigyorgó apámra nézett, s ezután válaszolt.
-Visszaköltözünk, kicsim!-mondta örömmel.
Nem hittem a fülemnek. Biztos voltam benne, hogy csak egy boldog estét akarnak nekem okozni, és igazából holnap reggel eltűnnek, mielőtt felébredek, de nem érdekelt. Akár csak egy estére, de itt voltak, s ez magában csoda volt, s ez már egy csoda volt.
Megöleltem szüleimet, s egy közös, családi hóember készítéssel kezdtük az elmúlt 10 év legboldogabb karácsonyát. Ezután együtt, négyen, megettük a süteményt, s kibontottuk az ajándékokat.
Még egy késő esti hócsatát is beszerveztünk, s egy forró kakaóval zártuk a napot.
Szomorúan feküdtem az ágyba, s tudtam, hogy holnapra már nem lesznek itt. Tudtam, hogy holnap ismét magányos leszek. Ezek a gondolatok nem hagytak aludni, s, mintha megérezte volna bánatomat, anyám benyitott szobámba.
-mi a baj,kicsim?
-Holnapra nem lesztek itt...tudom. Itt fogtok hagyni, és újra magányos leszek.
-Hát nem azt mondtam, hogy visszaköltözünk?-kérdezte melegséggel anyám.
-De, de csak....csak azért mondtátok, hogy ma este legyen egy felhőtlen estém. S holnap mégis itt hagytok.
-Soha nem okoznánk neked ekkora fájdalmat. Azért jöttünk vissza, hogy legyen egy felhőtlen estéd, ez igaz, de nem teszük tönkre ezt neked. Itt maradunk, s akkor nem csak a napod, de az életed is felhőtlen lehet. Érted? Na, d emost aludj, s megígérem, itt leszek, mikor felébredsz.
S tényleg. Mikor másnap reggel felébredtem, anyám már az ágyam mellett ült, kezében a reggelimmel. S tudtam, tényleg igazat mondott. Tényleg visszaköltöznek. S ez, maga is egy volt, a karácsony csodái közül.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
