[522-503] [502-483] [482-463] [462-443] [442-423] [422-403] [402-383] [382-363] [362-343] [342-323] [322-303] [302-283] [282-263] [262-243] [242-223] [222-203] [202-183] [182-163] [162-143] [142-123] [122-103] [102-83] [82-63] [62-43] [42-23] [22-3] [2-1]
A legigazibb barát
Az egész életeden keresztül végigkísér. Akárhogy is, de szívedbe zárkózik, és egész léted alatt ottvan, veled. Egyéváltok. Ez a történet is csakugyan erről szól. Egymásról.
Elsötétült minden. A csend is szokatlan volt, néma. Annyira még volt ereje, hogy fülembe súgja;
- Örökre Veled leszek!
Ehhez nem kellett különösebb instrukció...Magamtól is tudtam. Számítottam rá. Úgy éreztem, hogy egy fekete szobában ülök egyedül. Ez nem befolyásolta az életemet. Kitartottam, és hittem. Hittem abban, hogy egy nap visszakaphatom azt, amelyet elveszítettem. Hittem, pedig mindig is tudtam, hogy ez kétségkívül lehetetlen. Akármennyire is hosszan nyújtottam karomat, nem láttam -és nem is láthattam- a fényt, az elérhetetlent számomra. De tanultam is belőle...Megtanultam hinni, szeretni és bízni. Minden ekkor kezdődött...
Az utcán sétáltam...Mondhatnám inkább, számomra teljesen sötét, beláthatatlan utcán. Tappancsok kopogtak előttem...Kipp-kopp, kipi-kopp. Ennyit hallottam. Ez volt számomra a világ. Amire azt mondták óriási, de mégis mindenki úgy képzeli el, ahogyan szeretné. Én így képzeltem el, nem is volt többre szükségem...Addig a pillanatig.
Elestem. Valaki önkéntelenül fellökött. Ezután csak ennyit hallottam:
-Elnézést kérek! -megfogta a kezem...hideg volt, de lágy tapintású, kellemes. Felsegített.
-Köszönöm! -válaszoltam, majd újrahallva a tappancskopogást, elindultam.
-Várjon! -kiabált utánam- Hová készülődik?
-Haza megyek. -válaszoltam illően- Miért kérdi?
-Hazaviszem. -hangzott a kijelentés, melyet kénytelen voltam elfogadni egy kedves "Köszönöm" mellett.
Ez a párbeszéd kissé hivatalosan hangzott, de a hangzás mögött gátlástalan szimpátia és kedvesség tükröződött.
A kocsijában kellemes illat volt. Beszélgettünk. Hosszasan...míg a házamhoz nem értünk.
-Köszönöm a fuvart! -mondtam kissé félve, mert nem tudtam ellenőrizni hazahozott -e.
Világtalanságom miatt volt ez a problémám. Behívtam a házamba. Ott is beszélgettünk folyton-folyvást. Lassan összebarátkoztunk. Eljött az őszkor. A híres őszkor...Mi még mindig ugyanolyan jóban voltunk, akárcsak akkor. A híres "akkor". Mi csak ily' egyszerűen emlegettük. Akkor...
Ezután az élet után rájöttem, hogy a barátság jelentette létem legfontosabb értelmét.
|
Sziasztok:) Köszi, hogy a múltkor még elfogadtátok az írásom :$
A legigazibb barát
A szűz havat csak lassan tudta áttörni, habár alig esett az éjjel. A lehelete meglátszott a szúrós hidegben, ő mégsem fázott. Mosollyal az arcán közeledett, pedig mindenkinek lemondó volt az arca, akivel szembetalálkozott. Őt viszont belülről melegítette valami, valami megfoghatatlan. Mikor odaért, letérdelt. Behunyta a szemét.
Egy hosszú hajú, szőke kislány tűnt fel az emlékezetében, meg az ötéves önmaga, ahogy a kertésznadrágjában, nevetve szalad a szőke lány után. A hintáért versenyeztek, végül a másik lány ért oda előbb, és mosolyogva szelte a levegőt. Közben arról beszélgettek, milyen anyukák lesznek.
A következő képen mindkét lány nagyobb volt, és lehorgasztott fejjel hallgattak egy nőt, aki veszekedett velük. Ők pimasz mosollyal, óvatosan egymásra pillantottak, majd mikor a nő elment, kipukkadt belőlük a nevetés. Nem sokkal az emlékkép előtt a két lány valami rosszat csinált, már nem emlékezett, mit, csak hogy a tanítójuk aznap szidta meg őket először.
Ezután már mindkét lánynak felnőttesebb vonásai voltak. Éjszaka volt, óvatosan lopakodtak a lakásban. Akkor értek haza. Hatalmas erőfeszítésbe tellett nem nevetni, ahogy az elmúlt pár órára gondoltak: az első diszkóra, az első csókra, meg az első cigire.
Most egy templomban álltak, mindkettőjükön gyönyörű, fehér ruha, mellettük két magas férfi. A nap éppen rájuk sütött, ahogy egymás ujjára húzták a gyűrűt. Aztán ahogy férjeik kezét fogva kisétáltak a ceremóniáról…
A kórház kék csempéi között, izgatottan baktattak most egymás felé. Mindkettőjükön a kórházi ruha volt, és igazából még nem lett volna szabad kijönniük. De muszáj volt. Látniuk kellett egymás gyermekét.
Most már mindketten látványosan idősebbek voltak. Egyikőjüknek már gyűrű sem volt az ujján. Egymás mellett ültek, nézték, ahogy az igazgató beszédet mond. A lányaik ballagásán ültek, egy hét kellett az érettségijük kezdetéig. A szemükben könnyekkel megint összemosolyogtak.
A régi szőke haj a múlté lett. Ősz hajkorona vette körül barátnője kedves arcát, és most is mosolygott, pedig már nagyon beteg volt. Kezét az ő szívére tette, és arra a kérdésére, hogy mi lesz majd vele nélküle, azt mondta:
- A legigazibb barát sosem hagy egyedül.
Az idős hölgy ekkor kinyitotta a szemét. Mosolygott.
- Igazad volt – mondta kedélyesen, miközben a sírra helyezte a fehér liliomot, ami barátnője kedvencei közé tartozott. – Sosem hagysz egyedül.
Óvatosan felállt. Egyetlen könnycseppet ejtett, majd hátat fordított a nyughelynek. Sóhajtott, és lassan, ahogy fáradt lábai bírták, elindult hazafelé.
|
Sziasztok! Elnézést, hogy késtem, de remélem azért még elfogadjátok :$
Bütyök és Kapitány
Bütyök, az öreg, morgós kutya a kert egy félreeső pontján, a nagy almafa alatt pihent. Fejét a mancsaira hajtva feküdt, és csak fél szemmel figyelte, ahogy Kapitány, a kiscica körbeugrálja őt, miközben mindenféléről magyaráz.
- Ez csikis, Bütyök? – kérdezte a macska, és megütögette a jószág fülét.
- Mrrrgh – morogta Bütyök, elővillantva nagy, éles fogait, amitől Kapitány úgy megijedt, hogy előreszaladt, és a kerítést kezdte kapargatni.
Bütyök elmosolyodott. Bár ezt semmi pénzért nem mondta volna ki, szerette nézni, ahogy a csöppség az első szárnypróbálgatásait végzi. Nem volt oda kimondottan a macskákért, de Kapitány más volt. Azon az estén, mikor Dóri és Peti, az ikrek hazahozták, még csak pár napos lehetett. Azt mondták, az utcán találtak rá, és megkérdezték Anyut, befogadhatják-e. Azóta Kapitány lett a gyerekek kedvence, és rá, Bütyökre csak ritkán néztek, bár így, hogy jobban belegondolt, ez nem is zavarta. Ő még akkor került a házhoz, amikor az ikrek három évesek voltak, és már akkor sem volt egy fiatal kutya. Mindentől és mindenkitől meg akarta védelmezni a családod – és így már Kapitányt is.
Ekkor valami megzavarta az elmélkedését. Csúnya ugatás ütötte meg a fülét, és mikor a kerítés felé pillantott, megdöbbenten látta, hogy Hóhér, a szomszéd vad kutyája, meg Lilo és Dézi, a macskák túloldalról épp Kapitánnyal kezdtek ki. Bütyök kérdőn bámulta a jelenetet, és fülelt.
- Szóval mit is mondtál, hogy hívnak? – kérdezte Hóhér rémisztően behízelgő hangon, mire Kapitány büszkén felszegte a fejét, és belenézett a szemébe.
- Kapitány vagyok.
- Ó, világos – vakkantotta Hóhér, mire a két macska felvihogott. – És mondd csak, Kapitány, volna kedved egy kis játékhoz?
- Tűnjetek a házunktól, Hóhér – mondta nyugodtan Bütyök, miközben felállt, és komótosan a kerítéshez sétált.
- Nocsak, Bütyök – húzódott gonosz vigyorra másik kutya szája. Az egész lényében volt valami félelmetes, ahogy feketén tornyosodott, de akármennyire is nyújtózkodott, ugyanolyan magas maradt, mint Bütyök.
- Nem értetted, mit mondtam? – kérdezte hidegen Bütyök. Emlékezett, hogy akit Hóhér legutoljára „játékra” hívott, az csak a szerencsének köszönhette, hogy nem fulladt a patakba.
- Csak nem véded a kismacskát? – kérdezett vissza Hóhér lekezelően. Mindig lenézte azt a kutyát, aki egy cicával barátkozik – holott a legnagyobb rajongói neki is macskák voltak. Egy időben még azt is elterjesztette a faluban, hogy a macskák csak azért vannak, hogy a kutyákat szolgálják, aki pedig mást mert állítani, „játszadozni” hívta.
- Kotródj a házunktól! – mondta most már mérgesen Bütyök, és közelebb lépett a kerítéshez.
- Mert ha nem? – hörögte Hóhér, és most már egymás orrát támasztották.
Bütyök indulatosan ugatni kezdett, mire Hóhér hátraugrott.
- Csak sajnálni tudlak, Hóhér – vetette még oda a szégyenkezve elvonuló kutyának az öreg eb. – Az, aki nem becsüli meg a társait, az a legmagányosabb, legutálatosabb lény lesz, és ennek te vagy a legnagyobb iskolapéldája. Meg ne lássalak itt még egyszer!
Bütyök ekkor az apró Kapitányra nézett, aki csodálattal a szemében pillantott rá.
- Te vagy a legjobb barátom, Bütyök – mondta, és a kutya lábához bújt.
- Te pedig az én legjobb barátom vagy, Kapitány – válaszolta az öreg mosolyogva.
|
Sziasztok! Itt van a nevezésem következő forduóra :) Remélem tetszik! :)
Kutya-macska barátság
"Hidd el: az állatok éreznek, szeretnek és nem felejtenek."
Rideg, komor idő volt. Apró, jégbeburkolt, hideg kis tappancsai kopogtak az utca talaján. Emellet csönd. De ez nem olyan csönd volt, akár a többi...Néma és nesztelen volt. Ekkor valami megtörte a csendet. Egy ezüst színű autó szélsebesen bolygatta fel az utca csendességét. Eltünt. Ezután a tappancskopogás "kétszólamúvá vált", s egymásra hangolódva folytatódott. Lassacskán de egymáshoz értek, egészen közel. Kicsiny,koromfekete szemükben -mikor egymásra néztek- felgyulladt a fény, s tudták: egymásra találtak. Egyikük egy ártatlan, aranyos teremtés volt, egy kiskutya. A másik pedig egy szeretnivaló, jámbor cica volt. Ahogyan egymásra pillantottak, a beláthatatlan szeretet tükröződött gombszemükben. Egymáshoz indultak. Elbizonytalanodottan, de elindultak. Új érzések nyilvánultak meg szívükben, s mikor teljesen egymáshoz értek, a láthatatlan kapocs újra összefűződött, s létrejött a Kutya-macska barátság.
larus :] - 307604
|
Ne haragudjatok, most értem haza, s a történeteim lehet, egy napot késni fognak :$
Bocsánat..^^
April Lavigne és Infinity
|
Hmm. Nem tudom, miért van ez a <span new=\\\"\\\" roman;\\\\\\\\\\\\\\\"=\\\"\\\"> a cím előtt, de gondolom ez nem lehet probléma. :)
|
<span new=\\\"\\\" roman;\\\\\\\\\\\\\\\"=\\\"\\\">„Én iskolám, köszönöm most neked...”
...Nyolc év... Az életünk fele... Hosszú idő...
Nyolc éve még félénk, védtelen kisgyerekek voltunk. Izgatottan vártuk az iskolát. Vártuk, hogy végre „nagygyerekek” lehessünk, de mélyen legbelül mégis visszahúzott minket a biztonság, az a vidám, gondtalan élet.
Az évek múlásával ez a nagy, komor, rémisztő épület kezdett barátságossá, már-már otthonossá válni. Már nem féltünk, de folyton sürgettük az időt, hogy végre elmehessünk innen. Nem hiszem, hogy lenne gyerek, aki még soha nem mondta: „Utálom a sulit! Bárcsak itthon maradhatnék!”. Pedig a veszekedések, balhék, az unalmas tanórák, és a büntetések mellett mennyi szép emlék is megmaradt ebből az időszakból! Az iskola nélkül nem ismertem volna meg azt a lányt, akit ma – büszkén – a legjobb barátnőmnek nevezhetek. Ha nincs ez a nyolc év, most annyi mindent nem tudnánk. Nem tudnánk, hogyan kezeljük a konfliktusokat. Nem tudnánk kiállni magunkért. Nem ismernénk a világot. Más emberek lennénk.
...Nyolc év... Az életünk fele... De hamar véget ért...
Az iskola egy idő után kezdett napról-napra kisebbnek tűnni, mintha összementek volna a falak. Nem volt már elég terünk. Levegőre vágytunk. Több szabadságra, mint amit itt kaphattunk. Eljött az idő, hogy átadjuk a helyünket az utánunk érkezőknek. Mi most búcsúzunk, hogy aztán egyedül folytassuk utunkat. És pont mint régen, izgatott kisgyerekként várjuk, hogy továbbléphessünk. Várjuk, hogy végre tényleg, igazán „naggyá” váljunk, de mélyen legbelül mégis visszahúznak az emlékek.
...Nyolc év... Fél élet... Én iskolám, köszönöm most néked...
|
Én iskolám, köszönöm most neked...
Vaskos, áthatolhatatlan betonkerítés. Komor, magas falak, pici ablakok. Sötét termek, természetellenes, halvány fény. Csönd.
Odakint patadobogás, ágyú, fegyverropogás. Sikoly, félelem. De idebent csönd. Idebent jó.
Senki nem szól semmit, reggel van. Csak ül a sok lány a helyén, várja a tanítás kezdetét. Egyik-másik kibámul az apró ablakon, de nem lát semmit, most nincs veszély, nincs baj. Nyugodt minden. Az óra egyre csak ketyeg, telnek a percek, a tanerő sehol. A hangulat először felszabadult, feltűnik egy-egy mosoly is, talán elmarad az első óra, az irodalom. Úgyis valami unalmas verset kellene elemezni, nem baj, ha nem tartják meg. Nem sokkal később viszont valaki felsikolt. A hideg rettegés végigfut az osztályon. Talán vége, talán elvitték. Most mindenki aggódik a tanárért, az öreg, szigorú úrért. Szeretik őt, akármennyire is veszekedős, akármennyire is próbálja elhitetni magáról, hogy gonosz. Mindenki szereti. Előttük lebeg a csaknem kopasz fej a kör alakú szemüveggel, amiből tegnap este, lefekvés előtt is gúnyt űztek, meg a kissé tömzsi, zömök alak, a furcsán cingár lábakkal. Ha őt elvitték, mindennek vége. Mehetnek is egyből csomagolni, az iskola nem lesz többé biztonságos, mindenki hazautazhat a szüleihez. Akkor mindegy lesz, hol vannak, akkor már igazán félhetnek.
De csönd. Senki nem szól, senki nem beszél. Senki nem nevet.
A folyosóról most kimért kopogás hallatszik, valaki jön. Egyenletes a járása, nem szalad, de iparkodik. Az ajtó kinyílik, az úr szabadkozva besiet, babrál az aktatáskájával és a papírjaival, miközben elfoglalja a helyét a katedrán. Az osztály felsóhajt, minden rendben.
Én iskolám, köszönöm most neked a biztonságot. Köszönöm, hogy befogadtál, hogy menedéket adsz, hogy nem kell a háború miatt aggódnom. Akkor is hálás vagyok, mikor nem csinálom meg a leckém, és akkor is, mikor éjjel még a folyosókon szaladgálok, holott már rég elmúlt a takarodó ideje. Köszönöm, hogy vagy nekem, köszönöm, hogy vigyázol rám.
|
Sziasztok! A mostani iromyánomhoz van egy bevezetőm és egy befejezésem is! Meg persze középen egy gondolatmenet. Remélem tetszik! :)
"Én iskolám, köszönöm most neked..."
Fakó falak, semmi más. De ez csak a látszat. Mert én gondolom. Pontosabban már tudom is, mi van odabent.
Mikor beléptem, valami átkarolt, s máig sem engedett el. Ez az érzés szokatlan és nem tudom mit is jelenthet. Gondoltam egyet-kettőt, és úgy éreztem fogva tart, vigyáz rám. Sokat adott - és még máig is sokat ad - az életemben. Illetve, ha jobban belegondolok, valójában Ő adja az életet, a szeretetet, a lelket. Kis épület, de mégiscsak sok minden belefér. Sok érzés, akár csalódások...S mikor nap, mint nap elhagyod, akárhogyis de visszafordulsz és mosolyogva néz Reád.
Sok dolog van, mi nem sikerülhet nélküled, - mondom néha magamban Néked - de akkor is kitartó vagy, és nem engedsz el. Aurád egész életemben végigkísér, meleg lelked - ha szomorú vagyok - életet lehel belém. Sok ember - műveletlen, "arctalan" - unalmasnak tart Téged. (Megjegyzem, néha még talán Én is.) De ezt meg kell értened, s hidd el, elég ha tovább lépsz. Mert a végén mindenki saját évei után hideg, érzelmekkel teli könnyet hullajt az otthoni fapadlóra, mely már majdnem "leszakad a könnyektől". De akár belülről, akár kívülről figyeled azt, ahogyan egy aprócska diák lassacskán felcseperedik, az utolsó mondatuk ez lesz Hozzád: "Én iskolám, köszönöm most neked..."
Élettel teli falak, nem kell más. Ez már nem a látszat. Mert én gondolom. Pontosabban már tudom is, mi van odabent.
larus :] - 307604
|
Hello!Én versenyről írnék ami a tanárom és az iskolám nélkül nem sikerült volna.
Az én legjobb versenyem
Az év elején elindult egy verseny a tanárom azt mondta esélyem van induljak rajta.Belementem.Egész évben csináltuk a feleadatokat.Aztán jött a hír bekerültem a dönSokátőben.Nagyon,nagyon sokat gyakoroltunk különórákon.Eljött a nagy nap.Elmentünk az iskolába ahol tartották a versenyt.Ott tartottak egy beszédet hogy minden diáknak,tanárnak köszönik az együtt működést.Ezután csoportokra osztottak és elindultunk.Jól kezdődött mert be volt zárva az ajtó.Bolyongtunk össze-vissza míg találtunk egy termet és végre hozzá kezdtünk.Nehéz feladat sor volt.Nagy nehezen megírtam.Amikor kimentem a szüleimtől kaptam csokit és sétáltunk egyet.Vissza mentünk az eredményhirdetésre.Sokáig nem történt semmi.Pakolták az ajándékokat,mi meg egyre idegesebbek lettünk.Végre elkezdték.Mondták szépen sorban.Végre elérkeztünk az én csoportomhoz.Mondták,mondták.Már csak az első és második helyezett maradt.Bemondták a második helyezetet.Nem én voltam.Szédülni kezdtem.Be mondták a nevem.Első lettem.Alig bírtam fölállni és kimenni.De kimentem.Átvettem a díjakat és fölálltam a dobogóra.Majdnem leájultam a dobogóról,de nagyon boldog voltam és közben arra gondolta hogy a tanárom nélkül nem ment volna.
Remélem nem túl rövid.
|
Sziasztok! Én ezzel a történettel szeretnék nevezni, ami egy gyerek-krimi. Nyelvtanórára írtam, de gondoltam veletek is megosztom.
Katryn Holmes és az eltűnt betűk rejtélye
Egy péntek éjszakán kezdődött minden… Az eget sűrű felhő borította. A Hold néha kikandikált a felhők közül, éppen csak annyira, hogy egy suhanó árnyat megvilágítson a sötét londoni utcákon. Baljóslatú csend borult a házakra, a levegőben érződött, hogy valami készül.
Másnapra az ég kitisztult, a nap ragyogóan sütött. Katryn Holmes, –London leghíresebb magánnyomozója, aki egyébként geológus– nyújtózott egyet az ágyán, és éppen arra gondolt, hogy milyen jó lesz a friss kávé mellé elolvasni az aznapi újságot. Kikászálódott az ágyából, álmosan elindult a konyhába, hogy elkészítse a reggeli kávéját. A konyhába menet behozta a reggeli újságot. Az asztalnál ülve döbbenten látta, hogy az újságból hiányoznak a betűk. Fölvette a telefont és felhívta a szomszédban lakó Mrs. Bradburryt.
- Jó reggelt asszonyom! Katryn vagyok a szomszédból. A segítségét kérném egy ügyben.
- Jó reggelt kedvesem, miben segíthetek?
- Reggel amint kinyitottam az újságot, megdöbbenve láttam, hogy abból hiányoznak a betűk.
- Várjon egy pillanatot, megyek és megnézem.
- Ott van még Miss Holmes?
- Igen.
- Valóban, az én újságomból is hiányoznak a betűk.
- Köszönöm a segítségét. Viszonthallásra!
- Szívesen! Viszonthallásra!
Katryn letette a telefont, gyorsan felöltözött, majd elhajtott újságíró barátnőjéhez, Margeritha Smith-hez.
Margeritha gondterhelt arccal fogadta őt.
- Jajj Katryn ez olyan borzalmas!
- Mi?
- Ez – mondta, és átnyújtott egy levelet.
Katryn kinyitotta a borítékot. Egy darabig nézegette a levelet, majd kérdőn nézett Margerithára:
- Mondd csak, mikor kaptad ezt a levelet?
- Ma reggel.
- Csak te kaptál?
- Nem. Az egész szerkesztőség kapott. Nem gondoltam, hogy még egy levelet fogunk kapni tőle!
- Kitől?
- Hát nem olvastad?
- Nem, csak megnéztem, de akkor el is olvasom – fogta a levelet és elkezdte olvasni:
„Mivel nem fizették ki az általam kért váltságdíjat, ezért elraboltam a betűket. Ha igényt tartanak rá, hagyják a 10 millió fontot a megadott helyen. Két napot kapnak.”
„Az Árnyék”
- Ki ez az Árnyék?
- Nem tudom, de megfenyegetett minket, hogy elrabolja az összes betűt, ha nem fizetünk neki 10 millió fontot.
- Érdekes ügy! Jobb, ha megyek és kiderítem, hogy ki áll az egész betűlopás mögött!
- Nem viszed magaddal a levelet?
- Ja, de. Köszönöm a segítséged Margeritha!
- Szívesen!
Katryn beült a kocsijába és elindult a Scotland Yardra ott dolgozó barátjához, John Doe-hoz.
A Scotland Yard kapujában Mr. Barnabyval futott össze.
- Maga mit keres itt Miss Holmes?
- Doe felügyelőt keresem.
- ÁÁ! Már neki is állt nyomozni?
- Igen. De ezt honnan tudja?
- Ha nem tudnám, nem lennék főfelügyelő. – mondta azzal kiment a kapun.
Katryn ekkor egy alakot pillantott meg az első emeleti ablakban.
- John!- kiáltotta el magát és beszaladt a Yardra. Felment az első emeletre és benyitott Doe felügyelő irodájába.
- Katryn ezt a meglepetést! –kiáltott fel John, amint meglátta– hogy-hogy itt vagy? Láttalak lent a felügyelő úrral. Hogy ez az ember mindenkibe beleköt! Múltkor majdnem kirúgta Suzyt, mert nem ABC- sorrendben rendezte el a jelentéseket.
- Épp téged kereslek. Ami pedig Suzyt illeti, nem tudom sajnálni! Úgy kell neki, tudja elég jól, hogy milyen kocka a főfelügyelő úr!
- Ja, miért is kerestél?
- Eltűnt az összes betű Londonból.
- Tudom. Az Árnyék tette. A rendőrség már nyomozni is kezdett.
- Te is kaptál levelet?
- Nem, de volt nálunk egy újságírónő ma reggel, hogy ezt a levelet kapta attól a bizonyos Árnyéktól – mondta és elővett a fiókból egy borítékot. Katryn kivette belőle a papírt, és a táskájában lévő levéllel összehasonlította.
- Szerintem ezt a levelet gépelték. Nézd csak John! ugyan azok a betűk. És ha jobban megnézed, láthatod, hogy az E betűk teteje ki van kopva mind a két levélen! Nem lehet, hogy valakinek pont akkor fogy ki a tolla!
- Valóban! Hogy neked milyen jó szemed van!
- Segítesz a nyomozásban?
- Hát persze!
- Akkor már csak –mondta és ravasz pillantást vetett John-ra –el kell engednie téged Barnaby főfelügyelőnek.
- De hiszen Oxfordba utazott! Utána fogunk telefonálni vagy mi?
- Amiről a főfelügyelő úr nem tud, az nem is fáj neki! Na gyerünk! –azzal megragadta John csuklóját és kivonszolta az épületből.
John nem tudta, hogy mi a terve Katrynnek, csak találgatni tudott. Amikor a Pall Mall- nél megálltak megkérdezte:
- Hova is megyünk Katryn?
- London legjobb írógép szakértőjéhez, Fred Wolf-hoz.
Fred Wolf üzlete egy 20- as években épült ház alsó szintje volt. Az üzlet kirakatában rengeteg írógép sorakozott. Az ajtón egy üres tábla lógott.
- Ezt az üzletet is elérte a betűhiány! – panaszkodott Katryn– és még SMS-t se tudok küldeni!
- Ez legyen a legkisebb problémád! Nagyobb gond az, hogy a jelentéseket nem tudjuk elkönyvelni!
- Igazán kössz John!
- Nem megyünk be végre?
Az üzletben egy idősebb ember ült a pult mögött. Amint meglátta az érkezőket, felpattant a székéről.
- Jó napot! Miben segíthetek Önöknek?
- Jó napot! Szeretnénk ha megvizsgálná ezt a levelet. –azzal átnyújtotta a Margerithától kapott levelet– Meg tudná mondani, hogy milyen írógéppel írták?
Mr. Wolf nézegette a levelet, elővett egy nagyítót és úgy is megvizsgálta.
- Ezt a levelet egy SWISSA piccolával írták.
- Vett valaki mostanában ilyen írógépet?
- Igen. Öten vettek.
- Tudja a nevüket és a címüket?
- Nem, de el vannak könyvelve a nyilvántartásban. Ó! el is felejtettem, hogy eltűnt az összes betű!
- Nincs véletlenül valami ami ezt megőrizte Mr. Wolf? Mondjuk egy fénykép vagy ilyesmi?
- Fénykép? Hmm… Ha jobban belegondolok… Igen van! George le szokta fotózni a nyilvántartásokat, mert fél, hogy elvesznek egy háztűzben. Mindjárt szólok is neki. – mondta és hátrament.
Pár perc múlva egy 20 év körüli fiúval tért vissza.
- Nos George –fordult a fiúhoz– megmutatnád a kedves érdeklődőinknek a képeket?
- Persze, itt van.
Katryn elvette a fiútól a fényképezőt, elővette a telefonját és lefotózta vele a gép képernyőjén látható neveket és címeket.
- Magának a Scotland Yardnál kéne dolgoznia – jegyezte meg John.
- Tényleg? –kérdezte csillogó szemekkel George.
- Szerintem igen. Katryn mennyi ideig tart neked pár név és cím lefényképezése?
- Egy pillanat… és kész! Köszönjük a segítségüket! –mondta és visszaadta a fényképezőt George- nak.
- Nagyon szívesen! Viszontlátásra!
- Viszontlátásra.
Beültek az autóba és elindultak,
- Most hova is megyünk?
- A Leadenhall Street 19-be, a Johnson házaspárhoz.
A Leadenhall Street kis csendes utcácska volt. Az itt lakó Johnson házaspár kertészkedéssel foglalkozott. Katryn megállt a házuk előtt. Milyen szép ház! – gondolta– de lehet, hogy itt lakik a mi betű tolvajunk.
Becsöngettek. Egy idős asszony nyitott ajtót.
- Jó napot! Katryn Holmes magánnyomozó vagyok, ő pedig –Johnra mutatott– Doe felügyelő úr.
- Jó napot! Mrs. Johnson vagyok. Gondolom a betűlopás miatt érdeklődnek.
- Igen.
- ÓÓ, jöjjenek csak be, ne ácsorogjanak ott a küszöbön.
Bevezette Katrynéket egy szobába, ahol hellyel kínálta őket. Régimódi szoba volt,tele porcelánokkal és különböző országokból származó kis dolgokkal. A sarokban lévő kis asztalon volt az említett írógép.
- Elnézést asszonyom, megnézhetném az írógépét?
- Hát persze, nézze csak meg.
Katryn felállt, odament az írógéphez, jobbról-balról megnézte,majd megkérdezte:
- Mondja asszonyom, működik az írógépe?
- Sajnos nem. A betűlopás miatt nem lehet vele gépelni.
- Ó! ez nagy kár! – mondta, de amikor Mrs. Johnson nem figyelt megnyomta az egyik billentyűt, de semmi.
- Nagyon köszönjük a segítségét Mrs.Johnson! Viszontlátásra!
- Viszontlátásra!
Mrs. Johnson kikísérte őket, majd elindultak.
- Most jön az Elizabeth Streeten lakó Miss Rogers.
- Huhh, eddig még senkinek se tűnt fel, hogy nem vagyok az irodámban–sóhajtott fel John, de megcsörrent a telefonja.
- Vedd fel John! Ha pedig lebuksz, mondd azt hogy elvittek a bankrablók.
- Kössz. –John felvette a telefont.
- Tudod, a bankrablók vittek el – mondta halkan Katryn.
Pár perc múlva John kicsit idegesen fordult Katryn felé:
- Elkapták a betű tolvajt.
- De az LEHETETLEN!
- Pedig akkor is elkapták.
- John kiraklak a Scotland Yardnál, deríts ki mindent, és ha van lehetőség, akkor beszélj a gyanúsítottal is. Oké?
Megálltak a Scotland Yardnál.
- Te most hova mész?
- Az Elizabeth Streetre. Nekem ez az egész gyanús. Ha van valami, hívj fel.
-Oké.
Katryn elindult az Elizabeth Streetre. Az 5-ösben lakó Miss Rogers gyors- és gépírónő volt, de nyugdíjba vonult. Az említett 5-ös ház egy kétemeletes halványzöld színű ház volt.
Nem épp megfelelő lakhely egy tolvajnak –gondolta– na mindegy egy próbát megér!
Kiszállt a kocsiból, és a visszapillantó tükörből egy arcot pillantott meg egy ablakból. Az említett irányba nézett, de az ablak üres volt. Nem törődött a dologgal, becsengetett. Egy nyolcvan év körüli hölgy nyitott ajtót.
- Jó napot! Katryn Holmes magánnyomozó vagyok! A betűlopás miatt jöttem. Maga bizonyára Miss Rogers.
- Jó napot Miss Holmes! Nos igen, a nevem Miss Edna Rogers. Ami a betűlopást illeti… jöjjön csak beljebb Miss Holmes. A kedvenc magánnyomozóm is Holmes volt.
- Kire gondol?
- Hát Sherlock Holmesra!
- Sherlock Holmes nem a rokonom. Ő csak egy kitalált személy.
- Igen tudom, de elképzelhető, hogy Sir Arthur Conan Doyle valakiről mintázta. Lehet hogy őt is Sherlocknak hívták, csak nem Holmes volt.
- Ez elképzelhető Miss Rogers.
- Üljön csak le Miss Holmes. Megyek és főzök teát.
Katryn engedelmeskedett és leült egy székre. Miss Rogers nemsokára visszatért két csésze teával és teasüteménnyel.
- Mondja Miss Rogers, vett mostanában írógépet?
- Igen vettem egy SWISSA piccolát, de nem működik.
- Megnézhetném?
- Persze jöjjön velem, de nem fog működni.
Bevezette Katrynt egy kis iroda szerűségbe, ahol az ablak alatt lévő asztalon állt az írógép. Katryn megnézte ezt a gépet is, de semmi gyanúsat sem talált rajta. A billentyűket lenyomta, de nem írt.
- Mióta nem tud vele gépelni?
- Tegnap este még dolgoztam vele, de ma reggelre elromlott és nem írt.
- Értem. Nézte a mai újságot?
- Igen, de semmit se írtak bele.
- Nagyon szépen köszönöm a segítségét Miss Rogers!
- Nem is kér süteményt?
- Nem köszönöm, sietnem kell.
- Viszont látásra!
Katryn kiment a ház elé, elővette a telefonját és felhívta Johnt.
- Szia John! Van valami?
- Szia! Nos, ami azt illeti… szabadon engedték a fickót, mert a házkutatás során kiderült, hogy ártatlan.
- Húú akkor minden oké. Véletlenül nem tudod, hogy ki lakik az... – arra az ablakra nézett, amiben az arcot látta– Elizabeth Street 20-ban?
- Egy pillanat utána nézek. Majd visszahívlak.
Pár perccel később…
- Jane Andrews és Lara Andrews.
- Testvérek?
- Nem, Jane Lara anyja. De miért kérdezed?
- Csak kíváncsi voltam.
- Nekem mennem kell Katryn!
- Oké, szia!
Mind a ketten kinyomták a telefonjukat.
Szóval Jane Andrews! –gondolta– előbb inkább őt ellenőrzöm.
Átsétált az utca túloldalára, majd megállt a 20-as szám előtt. Szép, modern ház volt, modern színekkel. Katryn nem remélt sok információt az ajtót nyitó középkorú hölgytől.
- Elnézést asszonyom–kezdte esedező hangon– Lara itthon van?
- Persze kedvesem, az emeleten van. Nem említette, hogy látogatót vár. Tudja szegénykémnek eltört a keze.
Az asszony felkísérte Katrynt az emeletre, majd egy ajtó előtt megállt.
- Ez itt az ő szobája. Ha szüksége van valamire, lent leszek.
Az asszony eltávozott. Katryn kopogtatott az ajtón. Egy 11 év körüli kislány nyitott ajtót. A jobb keze be volt gipszelve.
- Szia. Katryn Holmes magánnyomozó vagyok.
A kislány szemei elkerekedtek, elmosolyodott, majd nevetve szólt Katrynhez:
- A kedvenc magánnyomozómat is Holmes-nak hívják!!!
- De én nem Sherlock Holmes vagyok!
- Tudom. Ó! ezer bocsánat, jöjjön csak be.
Bekísérte Katrynt a szobájába. Szép, rendezett szoba volt, habár a rózsaszínű fal nem igazán illett a halványlila bútorokhoz. Az ablakok az utcára néztek. Katryn kipillantott az ablakon. Kitűnő volt a kilátás az utcára.
- Mondd csak – kezdte– mit szoktál csinálni napközben?
- Tévézek, olvasok, színezek.Ha meguntam ezeket, az ablakból szoktam nézelődni.
- Igazán??
- Igen, de a mama nem helyesli. Szerinte egy kislánynak nem illik az ablakból figyelnie a szomszédokat. De szerintem ez nem baj, és ha a mama lent van, akkor mindig nézelődök. Sok érdekes dolgot lehet megtudni. Tegnap este nem tudtam aludni a kezem miatt. De már nem is bánom, hogy nézelődtem. Képzelje Miss Holmes egy betörőt láttam tegnap este!
- Egy betörőt??? – Katryn szeme felcsillant– mondd hogy nézett ki? Vitt magával valamit? Vagy van esetleg bármi amiről felismerhető?
- Igen. Egy nagy zsákot vitt magával. Nézze Miss Holmes itt van minden, –azzal elővett a fiókjából egy fényképezőgépet és átnyújtotta Katrynnek–de sajnos bal kézzel elég csúnyán tudtam lefotózni. Remélem azért látszik belőle valami.
Katryn megnézte a képeket.
- Nőnek láttad vagy inkább férfinek?
- Nem tudom. Túl sötét volt. De annyi biztos, hogy magas volt és zsákot cipelt.
- Köszönöm, nekem ennyi is elég.
- Most elmegy Miss Holmes?
- Igen.
- Ugye meg fog majd látogatni?
- Amennyire a munkám engedi.
Katryn lesietett az emeletről, elköszönt Mrs. Andrews-tól, és hazament.
Az ajtó nyitva volt. Úristen! Csak nem betörő? – gondolta– nem az lehetetlen, akkor jelzett volna a riasztó. Biztos csak a macska szórakozik.
A kis Cirmos most is szokott helyén várta Katrynt. Nyávogással jelezte, hogy mondani akar valamit. A macska hirtelen leugrott a korlátról és berohant a házba.
- Mi az ördög lelte ezt a macskát?
Katryn a macska után bement a konyhába. Legnagyobb megdöbbenésére Johnt látta a konyhában.
- John hát te hogy kerültél ide?
- A macskád engedett be.
- A macskám!?
- Igen. Bekopogtam és az ajtó felől kaparászást hallottam, a következő pillanatban már nyílt is az ajtó. Gondoltam itthon vagy, de senkit se láttam csak a macskádat.
- Úristen! Ez azt jelenti, hogy ketrecbe kell tartanom szegény állatot!
- Miért?
- Hogy ne nyissa ki akárkinek az ajtót. Miért is kerestél?
- Meg akartam kérdezni, hogy hogyan állsz a nyomozással.
- Kitűnően! Képzeld, van is egy szemtanúnk.
- Tényleg? És ki az?
- Lara Andrews.
- Szóval ezért kérdezted, hogy ki lakik a 20-asban!
- Igen.
- És mit tudtál meg?
- Azt, hogy az elkövető egy magas ember.
- De honnan tudja hogy pont az a fickó az elkövető?
- Onnan, hogy egy nagy zsákot vitt magával.
- Oké értem, de Londonban rengeteg magas ember van.
- Hát még mindig nem érted? Ezzel az információval leszűkítettük a gyanúsítottal listáját. Eljössz velem a King’s Roadra?
- Igen, de még mindig nem értem, hogy mit akarsz.
- Majd meglátod.
A King’s Roadon szinte csak üzletek voltak, de akadt néhány ház is. Katrynéket csak a 3-mas számú ház érdekelte. A ház tulajdonosa Jim Russel volt. Becsengettek, de nem nyitottak ajtót.
- Nem lehet, hogy nincs itthon, még egyszer becsengetek.
Az ajtót egy magas, középkorú ember nyitotta ki.
- Maguk a rendőrségtől jöttek?
- Igen, de ezt honnan tudja?
- A maga egyenruhájáról.
- ÓÓ! értem.
- Maga – Katrynre mutatott– csaknem a híres geológus prof. Katryn Holmes?
- De, én vagyok. –Végre valaki, aki nem a magánnyomozót látja bennem– gondolta
- Fáradjanak csak beljebb– mondta és elállt az ajtóból.
A nappaliba vezette őket. Katryn és John leültek, velük szemben Mr. Russel is.
- Vett mostanában írógépet Mr. Russel?
- Igen, ott van az íróasztalon, de nagyon vacak minőségű.
- Miért?
- Mert kifogyott belőle a tinta. Tegnap még írt, de reggelre elromlott.
- Jajjj a fülbevalóm!!! – kiáltott fel Katryn– valahol elhagyhattam!
Itt valami nincs rendben– gondolta John– nem szokott fülbevalót hordani! Kifejezetten utálja a fülbevalókat!
- Nem segítenél megkeresni John?
- Ja de, miért is ne?
Az egész házat átkutatták, de nem találták meg a fülbevalót. Katryn megnézte Mr. Russel irodájában is ahol az írógép is volt.
- Megvan! –kiáltott fel– biztos begurult ide.
Ugyan abban a percben egy nagy puffanás is hallatszott a szobából. John és Mr. Russel berohant a szobába. Egy csíkos macska fújtatott Katrynre.
- Jó cicus, jó cicus!
- Ne aggódjon Miss Holmes, Pláza cica nem fogja magát bántani.
A macska odament Mr. Russelhez, majd felugrott a vállára.
- Mi történt veled Katryn?
- Semmi John, csak elbotlottam a macskába.
John pillantása az írógépre siklott. Valami érthetetlen szöveg volt a papírra gépelve. Ebben a pillanatban Katryn elindult az ajtó felé.
- Köszönjük Mr. Russel! Viszontlátásra!
- Viszlát!
Mr. Russel becsukta az ajtót.
- Ez mi volt Katryn?
- Majd elmagyarázom, ha a Scotland Yardon leszünk.
Nemsokára megérkeztek a Scotland Yardra. Barnaby főfelügyelő úr kocsija a parkolóban állt. Besiettek a főfelügyelő úr irodájába.
- Jó napot Mr. Barnaby!
- Jó napot Miss Holmes!
- Mr. Barnaby, okom van aztfeltételezni, hogy Mr. Jim Russel a betű tolvaj!
- És ezt honnan tudtja?
- Onnan, hogy ma ellátogattunk Doe felügyelővel Mr. Russelhez és elég bizonyítékot szedtem össze, ahhoz, hogy gyanúsítani tudjuk.
- Ugyan már Miss Holmes! Mr. Russelnél nincs makacsabb ember a világon.
- Ez igaz, de amíg ő és Doe felügyelő a fülbevalómmal foglalkozott, amit szándékosan ejtettem el az irodában, addig én kicsit körülnéztem a szobában. Az írógép is gyanús volt, ezért behívtam Mr. Russel macskáját, és szándékosan elbotlottam benne, hogy úgy tűnjön, hogy az írógépen véletlenül nyomódtak be a billentyűk, amikor én ráestem. Amikor a cicust nyugtattam, akkor alaposan megnéztem az E betűket. Mindegyiknek ki volt kopva egy kicsit a teteje, pont úgy mint az Árnyék levelein.
- Mit álldogál ott John? –pattant fel a felügyelő a székéből– menjen és küldjön erősítést a King’s Road 3-ba. Mi is indulunk.
Elindultak a King’s Roadra. Elsőnek Katryn szállt ki. Bekopogott az ajtón, majd intett a többieknek. Az összes rendőr, akiket Mr. Barnaby odarendelt, mind ott állt az ajtónál. Katryn még egyszer bekopogott, de Mr. Russel most sem nyitott ajtót. Elvesztette a türelmét, majd benyitott. A házban egy lélek sem volt. Johnnal berohant az irodába, ahol egy gépelt levél volt az írógép mellett. Katryn felvette, és elkezdte olvasni:
- Kedves Miss Holmes!
Nagyon ügyesen átvert engem a fülbevalós trükkel, nem gondoltam volna, hogy egy geológusnak ilyen jut az eszébe. Az írógép megnézését is ügyesen elintézte. Most gondolom Ön és társai azt kérdezik: Most hol van Mr. Russel? Nos, az Államokba szöktem. A betűket a kért pénz befizetésének megtagadása miatt megtartottam, el vannak rejtve egy helyen, amit csak én ismerek. Üdvözlettel:
Az Árnyék
- Jajj de jó, nem tudjuk, hogy most hol vannak a betűk!
- Nyugi John! – mondta, és félrehúzta a szőnyeget – itt vannak a betűk, ez alatt a csapóajtó alatt.
Katryn felnyitotta a padlón lévő csapóajtót, lement Johnnal és pár rendőrrel.
- Úristen! –kiáltott fel John– itt van az összes betű!!!
Miután felhozták az összes zsákot, amiben a betűk voltak, a főfelügyelő odalépett Katrynhez:
- Gratulálok Miss Holmes! De honnan tudta, hogy itt vannak a betűk? Azt értem, hogy miért Mr. Russel volt a tolvaj, de ezt nem.
- Ha nem tudnám, nem lennék London legjobb és leghíresebb magánnyomozója.
- És mi lesz Mr. Russellel?
- Az már a New Yorkiak dolga. – jegyezte meg hűvösen.
Remélem nem lett túl hosszú..
|
Sziasztok, én Adus vagyok, és erre a tehetségkutatóra akarok nevezni, az én saját kis történetemmel.
A muffin
Egyszer apa elhatározta, hogy amikor oda megyek muffint sütünk.
De amior már oda értem, akkor apu azt mondta:
-Adus, ma muffint sütünk! Viszont nem akármilyet, hanem khakisat!
Vagyis nem olyan kaki ami kijön a szervezetünkből, hanem képzeld, az egy gyümölcs!Mert a khaki lehet gyümölcs is!-Mondtam, hogy rendben, értem, de akkor se értettem, hogy is van ez.Apu rögtön kézen fogott, és már mentünk is a zöldséges-gyümölcsöshöz.Jól megnéztem a khakit, ami éppenséggel, hogy volt, de olyan furcsa volt! Most jön a gyalázat!
Apuci otthon megkóstoltatta velem a khakit!! FÚJJJ! Nekem nem ízlett, de amikor kész lett a muffin, akkor alig bírtam neki ellenálni, olyan fincsi volt!
Még a barátnőmnek is vittünk, aki a szomszédban volt. Bár ő is szerette, nekünk több maradt a khakis muffin-ból!!
|
Nos, akkor én is neveznék. : )
Sötét
Meztelen talpam alatt jéghideg csempe. Süket csend lehel baljós némaságot füleimbe, körbevesz és átölel. Lassan lépek kettőt, hármat, négyet, s parkettát érek. Fényt szomjaz minden porcikám nappalink küszöbét átlépve, kezeimmel ügyetlenül tapogatom az üres falat; sehol egy kapcsoló. Hátranézek, és szemben ül velem. Két kezét mozdulatlanul nyugtatja a fotel karfáján. Engem néz. Pontosabban inkább csak felém. A kintről beszűrődő enyhe derengés ellenére sötét árny marad a szürke garnitúrán. Fekete bútorok tornyosulnak messze fölém, természetellenesen magasan, szinte áthajolnának fölöttem, hogy egymás fülébe súgjanak titkokat. Mintha az acéllá dermedő idő állta volna útjukat, valamikor nagyon régen.
Egy árva gondolat sem úszik át koponyámon. Se hang, se szín, csupán nyers inger minden. Hideg, száraz és viszolyogtató feketeség. A várakozás bűze lengi át a hőmérséklet nélküli levegőt. Egyedül kavarom fel. Lábaim a konyhába visznek. Az ablakon túl valahol ott fekszik kint a világ. Ott kellene elterülnie, lent, a betonon, a parkoló betonján, a kocsik között, a fű közt, ott kellene suhannia a kocsiknak, bolyongni az embereknek. Minden eltűnt, mindent beszippantott a végtelen űr. Én bolyongok élőhalottként mindenki helyett, egy klausztrofóbiás álomba zárva.
Visszalépdelek az előszobába. Homokhoz ér a lábam, beborítja a padlót. Keresztülmegyek rajta, és egy hálószobába érkezem. A nyitott ablakon át besüvít a jeges éjszaka szele. A függöny mozdulatlan, mintha csak egy másik idősíkot képviselne ebben a téren kívüli atmoszférában. Egy hatalmas, statikus rácsként terül el a fekete ablakkeret előtt, egy szürke fénynyalábot enged be magán át, ami el sem éri a durva deszkapadlót, hamar szétfolyik az árnyas éterben. Lassan megfordulok, a nappali felé közeledem lomhán és üresen. A számítógép világító monitora előtt egy kis tócsa fénylik. A neonos derengés higanyossá teszi látványát. Nehéz cseppeket hullajt a padlóra, az íróasztal alá. A cseppek gurulnak, gurulnak, s hozzám érnek végül, hogy a lábaim előtt heverjenek tovább. Felismerem bennünk a könnyeit. Sok éve volt már, nagyon sok. Talán több száz is meglehet.
Tűz ég a szőnyegen, átlátszó, mint az üveg, retteg ő is, hogy meg ne zavarja a négy fal sötétjét. Csont ég alatta, perzselődik, mozdulatlanul elég, nyoma sem marad. Füsttelen, nem roppan, ó, dehogy. Borzasztóan, borzasztóan súlyos ez az egész. A levegő, a falak, a bútorok, az üres fotel, a könyvek, az elhullajtott betűik, minden, minden.
El akarok menni innen!
Vihognak, nem tudom, merről, mindenfelől, és nincs ajtó, nincs vészkijárat, kívül csak a lámpák, a hideg szél, és még a rács is ott van… Csak a lámpák, azok az oszlopok… Ócska, patinás patetizmussal tornyosulnak, ők, a semmi büszke urai, egy nyomasztó parthenon kopott pillérei, és most vihognak, méltatlanul köpködnek befelé, s nyáluk, az a gúnyos nyál mind szétfolyik, szét az árnyas éterben. El akarok menni innen.
Kezdek érezni, zakatol a mellkasom, kezdek izzadni, kezdek összeroppanni a mázsás súly alatt, és a tüdőm ég, perzsel, combjaim bár zsibbadnak, de megyek, és remegek, és a kamrába nyitok.
És megfogja a vállamat.
|
Infinity (170781) története
Egy kis kedvesség
Álltam az aprócska teremben, s a lágyan derengõ kõtál felé néztem. Üvegszerû folyadék kavargott benne, mögötte egy hatalmas polc sziluettje rajzolódott ki, tele kisebb-nagyobb fiolákkal. Közelebb léptem.
A halovány fényben szemügyre tudtam venni a kõtál peremére rótt jeleket, s az ezüstösen gomolygó anyagot. Egy merengõ volt az. Mögötte a polc pedig emlékek tára. Mindegyik kis üvegcsén papírfecni, rajta egy gyorsan odafirkantott dátummal. A legrégebbi 2000. volt. A hónap kiolvashatatlannak bizonyult, mint ahogyan a nap is. Óvatosan a kezembe vettem, megforgattam néhányszor, majd kihúztam a dugaszt, s a merengõ fölé emeltem.
„Nem. Azt sem tudod, kinek az emlékébe fogsz belelépni. Tedd vissza” – utasítottam magam. Elképzeltem, ahogy más turkál az emlékeimben, a gondolataimban, s összerezzentem az iszonyattól. Magam elõtt láttam egy test nélküli kezet, ahogy belenyúl a fejembe, s az ujjaival kotorászik. Iszonytató volt még csak a gondolat is. A kezem megremegett, s a fiola kicsúszott az ujjaim közül. Rémülten kaptam utána, de késõ volt. Az üveg beletoccsant az ezüstös anyagba, s elmerült benne. Idegesen néztem a merengõ felszínét, majd megjelent egy aprócska kép, ami lassan, de egyre inkább nõtt, végül az egész tál felszínét beborította. Közelebb hajoltam, s ismerõs helyszínt véltem fölfedezni. Az én emlékem volt. Egy határozott mozdulattal belehajtottam a fejem az emlékbe, s elmerültem benne.
Egy kissé forgalmas utcán találtam magam. Elõttem, a túloldalon egy park helyezkedett el, s meglepve észleltem, hogy sokkal több a fa, mint abban az idõben, ahonnét én jöttem. Mögöttem egy kissé kopottas, sárga falú épület állt, a polgármesteri hivatal. A parkkal szemben, tõlem átlósan balra a volt iskolám hatalmas épülete tornyosult. Szürkésbarna színû falain ott volt a jó nagy betûkkel kõtáblába vésve a felirat, az iskola neve. Szívem összefacsarodott az emlékek hatására. Láttam az iskolába igyekvõ gyerekeket, kicsiket, nagyokat egyaránt, a munkába sietõ felnõtteket, és… itt a lélegzetem is elállt. Saját magamat.
Persze, tudtam, hogyha a saját emlékembe teszek utazást, találkozhatom önmagammal, de merõben másmilyen ezt ténylegesen átélni. Ahogy könnyes szemmel, mosolyogva néztem az anyukája kezét szorongató kicsinyke lánykát, felszakadt bennem valami, ami elõtörve megédesítette azt a szomorúságot, ami most hirtelen magával ragadott.
Olyan kicsi voltam, olyan kis esetlen és sovány, de mégis magabiztos. Ott lépdeltem az felhõs ég alatt az iskola felé anyukám kezét fogva, s már tudtam, mikori ez az emlék. Most mentem iskolát látogatni, hogy melyik osztályba, melyik iskolába járjak majd a késõbbiek folyamán. Hat éves lehettem akkor, de jó esetben néztem ki ötnek.
Szét se nézve keltem át az úttesten, hogy aztán önmagam nyomába szegõdjek, s együtt lépjünk be a kapun. Körbenéztem az ismerõs udvaron, s rögtön emlékek rohamoztak meg. ,,Te jó szagú zokni! Annyit baromkodtunk itt, hogy az nem igaz!” – vigyorogtam bánatosan, s gyengéden végigfuttattam tekintetemet a lépcsõkön, padokon, falakon. Olyan sok mindent jelentett nekem ez, olyan sokat…
Befordultunk egy sarkon, beléptünk egy ajtón, s egy kisebb aulában találtuk magunkat. Jobbra egy folyosó vezetett a mellékhelyiségekbe, balra pedig egy személyzetnek fenntartott ajtót pillantottam meg, ami átjáró volt a kapuhoz, s amin – tilalom ide, vagy oda – annyiszor settenkedtünk át. A kicsi Iny megindult szülõjével a legelsõ ajtó felé, ahol a 2.A felirat volt olvasható. Belépve csupa kisfiút és kislányt láttam, s néhány szintén látogatási célból üldögélõ anyukát és ovist az ajtó mellett elhelyezett padokon. Jó pár késõbbi osztálytársamat véltem fölfedezni. Olyan picik voltak, olyan gyermekek, hogy csak mosolyogni bírtam.
Szétnéztem a teremben. Modernen volt berendezve, ahol ültek a látogatók, az a terem hátulja, elöl a kisdiákok beszélgetnek, jobb oldalon zöld faliszekrények, amik az egész falat elborítják. Az ablakokon különbözõ papírdíszek, amiket a kis lurkók csináltak, legalábbis arra engedek következtetni a kissé esetlen és szögletes formákról.
Hátranéztem, hogy megnézzem, mit is csinál ötéves énem, ám akkor megláttam Alice-t. Alice… Edward húga, azé a fiúé, aki nyolc és fél évvel késõbb nekem annyira tetszik… Olyan fura volt látni azt a gyerekes, pufók arcocskát, amelyen a kék szemek úgy helyezkedtek el, mint mazsola a kalácsban. S akkor belém hasított a felismerés: hiszen Edward csak két évvel idõsebb nálam, vagyis akkor neki ebben a teremben kell lennie!
Mintha áramütés ért volna, megfordultam, kicsörtettem a tábla elé – magamban hálát adva annak, hogy csak mint szemlélõ veszek részt ebben az emlékben – s szemügyre vettem az osztály összes tagját. Önkéntelenül is összeborzongtam, mikor észrevettem az elsõ padban azt a kicsi lánykát, akivel késõbb annyira nem fogunk rokonszenvezni. Megállapítottam, hogy már akkor is megjátszott mosollyal az arcán diskurál legjobb barátnõjével, akivel az én idõmben is olyan jóban vannak. Nem nagyon értem, hogy az a lány minek barátkozik vele, de nem is azért álltam ki a tábla elé. Olyan sok ismerõs arc, s olyan kis szelídek, kis szeretnivalók… És akkor… meglátom Õt, akit kerestem. Edward. Elmosolyodom, s nézem, hogyan játszik a ceruzáival, s izeg-mozog a padban, mint valami sajtkukac. A többihez képest csúnyácska kisgyerek, tesójához hasonlatos pufók arccal, szende mosolyra hajló szájjal, s fénylõ, barátságos kék szemmel. Szívem hangosan, fájdalmasan dobolt, látni szerette volna õt nyolc és fél évvel idõsebben. De hát most itt vagyok, a múltban, s biztosan nem véletlenül kerültem én abba a terembe. Kár, hogy nem emlékszem rá, hogy jutottam el oda.
Jó ideig néztem a kis Edwardot, még akkor is, mikor már elkezdõdött az óra. Ott álltam, s bámultam, hogyan sugdolózik, fészkelõdik, s hogyan nevet. Szívfacsaró volt, a végén majdnem sírtam. Bárcsak itt lenne most a 17 éves Edward is, s együtt néznénk, milyenek voltunk kicsinek! Olyan jó lenne, olyan szép!
„Soha nem jó, ami van.” Nem tudom, lehet, hogy nem így van… De igaz. Nem jó, hogy itt vagyok, nagyon nem jó, mert fáj. De az sem lenne jó, ha épp a szobámban gunnyadnék, térdemre hajtott fejjel, s a szívemhez szorítanám kezemet, s az egereket itatnám. Nem. Akkor már inkább itt állok, mert legalább láthatom. Legalább vele lehetek valamilyen szinten, részesedhetek a múltjából, s már ez felemelõ érzés.
Megfordulok, s a táblára nézek. A színek keverése. Pirosból és kékbõl lesz a lila, kékbõl és sárgából a zöld. Mi ezt nem is tanultuk, de mondjuk, igazán nem sokat számít, mert elõbb vagy utóbb úgyis megtanuljuk, ha nem itt, hát magunktól.
Nem tudom, miért fontos ez az emlék, amikor nem sok minden történik itt. Itt van Edward, itt vagyok én, s még egy csomó ismerõs. Akkor meg? Még ha az emlékeket vagy a múltat meg lehetne változtatni… de nem lehet! Vagyis… még nem próbáltam. Odamegyek az általam nem kedvelt kislányhoz, hogy kivegyem a kezébõl a könyvet, de a kezem átsiklik rajta. Megrettenve húzom ki a kezem a könyvbõl, s feltûnik, hogy nem is az adott tantárgyhoz kapcsolódó könyv van nála. „Kis piszok! Már ilyen kicsinek is kis kígyó volt?!” Elképedek. Egyesekkel úgy látszik, velük születik az álarcuk, amit késõbb hordani fognak. Szép fehér álarc, a halántéknál lila vagy épp rózsaszín vonalak kígyóznak néhány aprócska pontocska körül. Hátborzongatóan gyönyörû, s ugyanannyira veszélyes. Iszonytatóan ásítoznak az jelmezbe vésett, szemként szolgáló fekete lyukak. Hátrébb lépek. Mi ez? Miért jelent meg rajta hirtelen, néhány pillanatra az a maszk? A lány rám emeli arcát, s belenézek azokba az iszonyú, halált hordozó szemekbe, s a hátamon feláll a szõr. Karom libabõrös lesz, lábam remeg, mint a kocsonya. Az nem lehet! Nem láthat! Hiszen ez csak egy emlék, egy buta emlék… A félelem mozdulatlanságba dermeszt. Kõvé meredve állok, s farkasszemet nézek a lánnyal. Hiába tudom, hogy kétszer olyan idõs vagyok, mint õ, de tisztában vagyok vele, hogy ez esetben a kor édeskeveset számít. Õ gyõzne, ahhoz kétség nem fér. Rettegek. Félek. Reszketek. Nincs menekvés. A lány arcán a maszk vibrálni kezd, egyre halványul, majd eltûnik, mintha ott sem lett volna, s a lányka ugyanúgy mered könyvébe, mint annak elõtte.
Olyan hirtelen foszlott szét, hogy biztos vagyok abban, hogy nem végleg került le a lány arcáról az álarc. Nézem, mit csinál, s látom, hogy csöndben becsukja a könyvét, s becsúsztatja a padba. Figyelni kezdi a tanórát, mire fellélegzek. Legalábbis egy kis idõre biztosan. Ezek szerint egy idõre megszabadult attól, a lidérctõl, akinek az árnyékában késõbb élni fog.
Összerezzenek, mert akármennyire is nem kedvelem, attól még neki sem kívánom, hogy önmaga árnyékában kelljen leélnie az életét, úgy, hogy belül, az álarca mögött kis kígyócskává váljon. Tiszta Gyûrûk Ura. Abból is, mint a Gollam, akit a Gyûrû ugyan hosszú, nagyon hosszú életûvé tett, mégis kis görccsé változtatta… Gonosz lett, ölt, lopott, hazudott, s gyûlölt mindenkit és mindent, egyedül a kis „Drágaszág”-át imádta. Azért bármit képes lett volna megtenni. Kis nyomorult lett belõle. S ez a sors vár rá is, csak kissé lightosabb formában? Saját maga, az önmagában lakozó rossz miatt kell csúszó-mászóvá válnia, hogy aztán megjátssza magát kis aranyos, nyávogós kiscicának? Nem! Kibuggyantak az elsõ könnyeim, ahogy arra a kis szerencsétlenre néztem. Még nem is tudja, hogy utálni fog. Még nem is ismer. Legalábbis nagyon remélem. Azért kíváncsi lennék rá, vajon az álarca látott-e engem az elõbb, mikor a felszínre jött. Vajon mi okozhatta azt, hogy elõkerült? Mi történhetett szegény lánykával lélekben, hogy hirtelen, néhány másodperc erejéig elõjött belõle a rossz éne?
Edwardra nézek. Olyan kis aranyos, s fogalma sincsen semmirõl. Még.
Régebben volt egy elméletem, miszerint az álarcosok azok egyenlõk a sznobokkal, s ha valakinek maszkja van, az elrejti mások elõl az igazi énjét, s számûzi a lelke legmélyére. S ezáltal az emberek semmisek lesznek, egyformák, s nem lesz egyéni véleményük. Nem vagyok benne biztos, hogy az elõbb, amit láttam, az „olyan” álarc volt. De persze lehet, hogy igen. Hiszen azt rég tudom, hogy azokban a bizonyos maszkokban semmi jó nincsen. Mert az nem jó, ha az emberek egyformák… S ez a jelmez, ami az elõbb azon a kiscsajon volt, végül is, lehetett „olyan” álarc is, mert annak a szemébõl is gonoszság áradt. Nem tudom.
Félek. Olyan sok animét nézek és olvasok, amik sötétek. Például a Death Note. Abban is egy ember öldökli egy halállista segítségével a többit… Mi van, ha én is gonosszá válok, ha ilyeneket nézek, s nekem is megkérgesedik a szívem?
„Ha egy szív összetörik, elõfordulhat, hogy rosszul forr össze…” Mi lesz, ha az én szívem is egyszer úgy széttörik, hogy… hogy még kimondani is szörnyû? Gonosz leszek, lelketlen? Nem akarom, hogy azok által, amiket nézek és olvasok, én is kis szörnyeteggé váljak!
A félelem összeszorítja a szívemet, a tüdõmet, alig kapok levegõt. Most már értem, miért kerültem abba a terembe. Megvilágosodott elmém, hogy miért kell ezt az emléket végignéznem. Rá kellett jönnöm valamire. Valamire, amik szavakkal nem fejezhetõk is ki, mégis tudom, mi az. Érzem, ott bal oldalt, a szívemben. Összefüggésben van a félelemmel, s kapcsolatban áll a lélekkel, a gonoszsággal, az álarcokkal, s a szeretettel. Mert csak azzal gyõzhetõek le a maszkok, a bensõnk rossz éne. De teljesen megszabadulni tõlük nem lehet. Örökké ott élnek bennünk, a lelkünkben, a testünkben. Épp csak elnyomni lehet õket, s ezáltal a jó sem olyan jó… vagy mégis? Nem tudom, s nem is tudhatom. S minél több szeretet adunk, annál több maszk törik ketté, vagy épp ezer darabra, vagy megy össze egyre kisebbre, vagy épp halványul el. S minél többet adunk, annál többet kapunk. De ha nem is viszonozzák a szeretetünket, nekünk akkor is szeretni kell, mert nem engedhetjük meg, hogy kísértésbe essünk, s csak saját magunkkal törõdjünk, önmagunkat abajgassuk, mint egy kisgyerek. Nem. Ez nem arról szól. Nem nekünk kell önmagunkat szeretni, hanem másoknak kell elfogadni. Mások is szorulnak egy kicsiny kis kedvességre, jó szóra, akárcsak mi. De nem magunktól kell azokat megkapni! De nem szabad utálnunk saját magunkat, s csak gorombaságokat odavágni magunkhoz. Szeressük önmagunk, de csak annyira, amennyire kell, s nem jobban, mert más szeretete többet ér, mint a sajátunk. S ez az, ami fontos, s aminél fontosabb a világon nincs.
Hány olyan embert láttam már, akik azért sírtak, mert utáltak mást, s késõbb rájöttek, hogy hiba volt? Egyet sem. Egyet sem magamon és néhány emberen kívül. Mert kevesen ismerik el, hogy hibáztak, hiszen büszkeségük nem engedi. Mi lett volna, ha nem utálkoznak, nem gyûlöletet, s lenézést adtak volna, hanem kedvességet, még akkor is, mikor azt lehetetlennek érezték? Talán barátok lettek volna, vagy kedves ismerõsök. Mennyi fájdalmat tudunk okozni másoknak és magunknak egyaránt! S mégis, milyen kevésen múlik egy csomó minden. De valakinek épp hogy ez az, ami sokat számít, s nála ez az, ami fontos. Egy egyszerû kis dolog, ami annyi mindent megváltoztathat, egy egész életet. Pedig igazán nem sok… csak… egy kis kedvesség.
|
Na, én is neveznék^^ Két tevémmel.. Infinityvel (170781) és Aprillel (31013)
April Lavigne (31013) története:
Ha elszakad a madzag.. (remélem, azért elfogadható némelyest...)
Álarcosbál
2009. február
Nincs arcuk, csak álarcuk,
Egy fehér maszk, mi rajtuk tapad.
Arcukat elfedi homály,
S nincs más, csak egyformaság.
Mikor járod az utcát, teret,
Álarcosok utadon kísérnek.
Kik dísztelen, fehér maszkjukban
Nem találják soha önmagukat.
Álarcosbál, amit látsz,
S ez a sok egyformaság
Igazán megmutatja
Szinte mindenkinek van maszkja.
Ám ha eljön a farsang ideje,
Álarcra maszkok kerülnek.
Felcsendül a zene, eljön a tánc,
S ez lesz az igazi álarcosbál.
Elegem volt. Két kezem ökölbe szorult, szemeimet úgy összeszorítottam, hogy vöröset láttam, s nem érdekelt, hogy az a liba mit gondolhat rólam egy paddal arrébb. De tudtam, mit csinál. Nevet. Mutogat. Ó, hogy ezért én még hogy megtépem! Lelki szemeim előtt megjelent a kép, ahogyan a hajába kapaszkodom, ő meg visít, mint valami szopós malac, de tudtam, hogy ez teljesen másképp lenne. Először is nem mennék oda hozzá. Másodszor, nem tépném ki a haját. Harmadszor, max ő tépne meg engem.
Az az igazság, hogy borzasztóan gyáva vagyok.
Igen, én, Blair Vole, a nagyszájú idióta, aki botrányos viselkedéséről volt híres, s mindenkinek visszaszólt hajdanán, nos, ez a Blair Vole nem több egy szánalmas felmosórongynál.
Senki, senki nem vette észre, hogy megváltoztam. Az egész osztály úgy tekint rám, mint valami lúzerre. Hát persze, hiszen ők ismertek régebbről, mert évfolyamtársaim voltak. Most meg osztálytársak. Kirázott a hideg erre a gondolatra. Már visszasírtam az előző gimis osztályomat, ahol szintén bántottak, de az legalább osztály volt. Ez még annak sem mondható. Sok ember egy terembe zárva. Ennek igen.
Nem tudom, mi ütött belém, de kinyitottam a szemem, s oldalra sandítottam. Láttam, ahogyan hátrahajol, majd' kiesik a padból, s rám mutogat drága barátnőjének. Hát, igen. Elég béna vagyok, hogy már ennyitől kiakadok. Elegem van abból, hogy állandóan piszkál, kitalációkat terjeszt rólam és mindenkit ellenem buzdít.
Nem lett semmi baja, mikor papírzsebkendőket rakott angolórán a kapucnimba és lefotózta, majd mutogatta mindenkinek. Nem kapott semmit, mikor télen hótömböket nyomott az arcomba a karácsonyi műsor próbájának napján. A karácsony a szeretetről szól, nem? Akkor meg, miért?
És még azt is megúszta, mikor még azon a napon betemette a biciklimet hóval, s az egész évfolyamnak röhögve mutogatta, s utána az egész osztállyal együtt megvártak az épület előtt. Kíváncsiak voltak a reakciómra. Hát, azt aztán várhatták. Kivonultam, de nem mentem el a járgányomért, ott hagytam. Az egyik kis faház mögött láttam azt a "drága barátnőt" is, nagy hógolyóval és fényképezővel a kezében. És én hülye, még köszöntem is nekik, majd nevetést színlelve felmutattam az ujjam: "Jók vagytok!"
Sandrával mentünk apám munkahelye felé. Osztálytársam ő is, kis kígyó barátnő, aki úgy tesz, mintha veled lenne, de ha teheti csak kihasznál. Már ha engem ki lehetne használni.
"Úgy bírom, mikor téged szívatnak" - nevetett, s ezt különféle variációkban többször is elmondta, s közben aljasul lesekedett rám. Én meg megpróbáltam elérni azt, hogy ne látszódjon rajtam, mennyire belém találtak.
Elbúcsúztam tőle, majd könnyeimet nyelve beléptem a házba, ahol - reménységeim szerint - apám tartózkodik. Nem is láttam semmit, még köszönni sem köszöntem senkinek, és ezért még taplónak se éreztem magam. Apám egy számítógép előtt ült. Újságíró. Meglátott, s egyből feltűnt neki, hogy valami oltári nagy gáz van. Én meg kitálaltam. Láttam, hogyan változnak az arckifejezései. Semmiről sem tudott. Persze, hogy nem, mert nem mondtam el nekik, azokat a rohadékokat védtem. Csak tudnám, hogy miért. Talán mert nem akartam őket bajba sodorni, vagy mert féltem, hogy akkor duplán visszakapom. Inkább az utóbbi.
- Csak találkozzam velük, megölöm őket! - Ilyen mérgesnek még sosem láttam. Már nem írt semmit, csak a kezembe nyomta a telefonját, s mondta, hívjam fel anyámat.
Eleget tettem a kérésének. Anyám egész hamar felvette, s vidáman szólt bele a telefonba. Hát, ez nem sokáig tartott. Alig bírtam beszélni a könnyeimtől, de csak elmagyaráztam, mi történt. Kezdtem az angol órai zsebkendőkkel, a gonoszkodásaikkal, arról, hogy ez nekem mennyire szarul esik, mert nincsen senki, aki megvédjen, mint régen. Egyedül vagyok több, mint húsz emberrel szemben. És még akkor is képes voltam kiállni mellettük, hogy ne kapjanak semmit. Hát, nem kellett volna. De utólag mindig könnyű okosnak lenni.
Anyám szerint helyes volt otthagyni a biciklit, legalább van bizonyítékunk ellenük.
Nem kaptak semmit. De a biciklim tönkrement bele.
Ökölbe szorított kézzel ültem, aztán eszembe jutott valami. A saját fegyveremet kell használnom ellenük. Azzal vágok oda, amit én tudok, de ők nem! A törifüzetem hátuljába lapoztam, s leírtam gyönyörű írással egy évvel ezelőtti versemet. Nesze nektek! Most megkapjátok!
Majdnem felnevettem, hiszen ennek a versnek az értelmét én értettem egyedül, s biztos voltam benne, hogy hülyeségnek fogják tartani. De nem erre ment ki a játék.
Mindig érdekelt a pszichológia, habár nem sok mindent tudok megállapítani. De azt tudom, hogyha ezzel a verssel a tudatukra nem is igazán tudok hatni, de a tudatalattijukat jó eséllyel eltalálom.
Kárörvendő vigyorral az arcomon odakanyarítottam a bal felső sarokba néhány fekete szemű, hófehér álarcot, majd a lap aljára is. Kicsit félelmetesre sikeredtek a sötét szemükkel és mosolyra húzódó ajkukkal, de pont ez tetszett bennük. Kitéptem a lapot, elfeledve, hogy most éppen óra van, s nagy valószínűséggel magamra vontam az osztály figyelmét. Nem nagyon zavart. Elővettem a telefonomat, mire "kedvenc barátném" utálattal nézett végig rajtam, hiszen angolon, mikor megkérdezte, azt mondtam, hogy otthon hagytam a mobilom. Az ölembe vettem a lapot, s lefotóztam. Nem nagyon látszott, de nem akartam variálni, s félóráig fényképezgetni. Becsúsztattam az irományt a padomba, s meglepve vettem észre, hogy mindenem remeg. Úgy reszkettem, akár a nyárfalevél, gondolom, az izgalomtól, hogy most végre én, ÉN fogok valamit ellenük tenni. Összeszorítottam a kezem, hogy ne remegjen, s az órára néztem.
A fenébe már, még van húsz perc az órából! Mi a fenét fogok én itt addig csinálni?
Úgy döntöttem, odafigyelek. Jegyzetelni kezdtem, ami elég nehezen ment, tekintve az össze-vissza futkosó ujjaimra. Negyed óra múlva feladtam, s inkább érdeklődést tettettem. Fogalmam nem volt, melyik anyagnál is tartunk pontosan. Túlságosan is lekötött a gyűlölködés és a bosszú forralása. Elmosolyodtam. Egy pillanatra érezni véltem régi énem jelenlétét. Arra az egy másodpercre tényleg Blair voltam, a lázadó, s nem pedig Blair June, az érzékeny. Legszívesebben ráüvöltöttem volna arra a kis álszentre ott, egy paddal arrébb, de az über ichem megakadályozott ebben. Pedig nagyon is megérdemelte volna. Mondjuk az igaz, hogy én sem jártam volna valami jól, de az nem túlságosan érdekelt.
A vérét akartam.
Azt, hogy szenvedjen ő is úgy, ahogyan én szenvedtem miatta. A lelkembe gázolt egy 40-es M*rtens bakanccsal a lábán, s mikor megtalálta a lelkem egyik legérzékenyebb pontját, az önbecsülésemet, két lábbal a porba tiporta. Ott ugrált rajta egészen addig, amíg darabokra nem esett szét, s vért nem sírtam.
S erre az egy pillanatra a vérem visszaáramlott az ereimbe, a szívem újra pumpálni kezdett, s elöntötte az agyamat. Ugyanazt akartam, amit ő tett velem. Fájdalmat. Vért.
Csakhogy én maximum C*nverse csukával tapostam volna belé, s nem az önbecsülését vettem volna célba. Hanem a szívét. Az sokkal jobban fáj, ha ott vágnak beléd, mintha máshol. És én azt szerettem volna, kívántam, hogy sajogjon egyszer neki is úgy.
Képzeletben megráztam a fejem. Kegyetlen vagyok. Sóhajtottam. Mégis, mit képzelek magamról? Ha már engem a földbe döngöltek, és tudom, mennyire szar érzés, akkor miért akarom, hogy más is így járjon? Semmi nem lesz jobb tőle, ugyanúgy utálni fog, s ezzel nem szüntetek meg semmit. Agyontiporni másokat... Érdekelne, milyen lelkem van, ha ilyenekre gondolok. Mert lehet, hogy nem acélbetétes bakanccsal, hanem csak egy teniszcipővel, de én a szívét törném össze, ő pedig az önbecsülésemet tette tönkre. Egyenlő. A bakancs több, mint a tornacipő, viszont a szív is értékesebb, mint a méltóság. Egyenlő. Ez visszahangzik a fejemben. Egyenlő. Ugyanolyan rongy ember vagyok, mint ő.
És még én panaszkodom, hogy engem bántanak, mikor én sem vagyok jobb a többinél. Én is ugyanúgy piszkáltam másokat, habár nem tettem velük semmit. Csak kibeszéltem őket a hátuk mögött. Én és Diana, a két egymás nyakán lógó barátnő, akik előszeretettel ragasztgatnak másokra gúnynevet, s nevetnek rajtuk, ha azok érdekes ruhában jelennek meg az iskolában, s ők még csak nem is tudják, mekkora gazemberek vagyunk... Legalábbis a tudatos felük nem tudja. Legszívesebben felordítottam volna, de nem tehettem. Helyette összeszorítottam reszketeg kezeimet, fogaimat csikorgattam, s odanyomtam magam a padhoz és a székhez egyaránt. Utáltam magam. Egy hülye görény vagyok, aki semmi másra nem képes, csak önmagát sajnálni, s megvédeni azokat, akiket nem kellene. És persze azokat szekálni, akik gyengébbek, mint mi. Hát ez mi, ha nem szánalmasság?
A házunkban - amit még otthonomnak sem nevezhetek, mert az én otthonom nem ott van, hanem pár száz kilométerrel arrébb egy gyönyörű házban - nos, ebben a házban szoktam azon gondolkodni, hogy mégis mi a csudáért hagyom, hogy bántsanak mások, s miért nem szólok magamra, hogy hagyjam békén azokat az az embereket. Akkora nagy tuskó tudok lenni. És még én nevezem magam embernek. Én, mi? Egy érzéketlen, gyáva nyúl vagyok. Hogy ez a kettő hogyan fér el egymás mellett? Könnyen. Mert csak azokat csesztetem, akik gyengébbek, mint én. És mivel kevés ilyen ember van, ha találkozom is eggyel, hát belédöfök, nehogy már erősebb legyen, mint én. Gonosz és lelketlen szörnyeteg.
Anyám még jó néhány évvel ezelőtt azt mondta nekem, mikor egyszer veszekedtünk:
- Szörnyeteget nevelgetsz! - s ez azóta sem ment ki a fejemből. Rosszul esett, bevallom. Talán ez volt a löket. A fene se tudja. Emlékszem, ahogyan összekucorodtam az ágyam végiben, s elképzeltem egy zöld, neonfénnyel világító nyálkás cuccot a hasamban. A méhemben. Mintha egy várandós anya lennék, kiben ott van a maga által létrehozott szörnyeteg. Nem sokat tévedtem.
A szörnyeteg mindenkiben benne lakozik, csak éppen egy szóra, vagy mondatra vár, hogy előbújhasson remek kis rejtekhelyéről. Tűhegyes, hófehér fogacskáit villogtatja, sárga szemeiben ravaszság fénylik, s ez belőlünk van. A részünk. Mondhatja valaki, hogy ez milyen szörnyű és morbid, de én úgy leüvöltöm a fejét, hogy beledöglik. Vajon miért mondják azt, hogy senki sem tökéletes? Na?
Naná, hogy azért, mert mindenkiben megtalálható a jó és a rossz is egyaránt. Csak nem mindegy, hogy milyen elosztásban. Biztos vagyok benne, hogy mindenki hazudott már életében, csent el egy cukrot a zacskóból, mikor nagyon jól tudta, hogy azt neki nem lenne szabad. Az akkor mi volt? Csak nem a jó énje? Mert ha valaki ezt mondja, én komolyan lelövöm magam. És vajon nekem melyik énem fröcsög itt bosszúról és gyűlöletről? Pff...
Megint az órára sandítottam, s meglepve észleltem, hogy már tíz perce ki kellett volna csöngetnie. A tanárra néztem, aki épp befejezni készült a mondandóját. Becsuktam a füzetem és elpakoltam. Egy kicsit korai volt még, de nem nagyon izgatott. A lényeg az, hogy mehessünk már. Egyrészt azért, mert mindjárt éhen döglök, másrészt meg mert fontos küldetésem van annak a két liba számára.
A tanár kiment, s az osztály egy emberként pattant fel a helyéről. Köztük én is. Előhúztam a papírt, majd nagy mosollyal az arcomon Petrához libegtem.
- Tessék. Egy ajándék neked és Lory számára.
- Mi a fene ez? - kérdezte összevont szemöldökkel, aztán megfordult, és hátrakiabált: - Lory! Kaptunk valamit Blairtől!
Elégedett mosollyal az arcomon sétáltam oda az ajtóban várakozó, kérdő tekintetű Dianához. Furcsállva nézte az arcomra kiülő hatalmas vigyort, aztán mesélésbe fogtam. Füle mögé hajtotta sötétbarna, göndör fürtjeit, hogy jobban hallhasson, s elkezdtem:
- Írtam egy verset Petra és Lory számára. Még régebben írtam, s szerintem többet mondd, mint amennyi első olvasásra tűnik.
- Mondd el! - kérlelt, s teljesítettem a kívánságát. Barna szemeiben egyből felcsillant valami, ami arra engedett következtetni, hogy egyből leesett neki, mire céloztam a költeménnyel.
- Hát ez köszi! Fú! - nevetett, s vele nevettem én is.
- És ők biztos, hogy nem fogták föl. Legalábbis abból a tekintetből ítélve, amilyennel olvasták... - mondtam fitymálóan, s beletúrtam vállig érő, barna hajamba. Hiúság jele. Diana egyetértően bólogatott.
Úgy éreztem, most végre valami nagyot cselekedtem, hogy bosszút állhattam rajtuk, s megkapták azt, amit érdemeltek. Örültem a fejemnek.
Az ebédlőben sokan voltak, nem is tudtam, hova fogunk leülni. Végigszlalomoztam az alig húsz centis helyeken az asztalok között, majd kikötöttünk egy meglepően üres asztalnál.
- Ez csupa víz - állapítottam meg, s igyekeztem a kevésbé vizes oldalára ülni. A székek legalább szárazak voltak, így azzal nem is volt gondunk. Igazából csak ekkor vettem szemügyre, milyen kaját is vettem. Trutymó káposztafőzelék. Ez az. Ez az én napom, bizonyára. Ilyen moslék kaját is ritkán adnak. Fintorogtam, majd körbenéztem, mi lett volna a másik lehetőségem.
- Te miért nem milánóit vettél? - kérdezte enyhe döbbenettel a hangjában Diana, miközben lenyelt egy igencsak hosszúra sikeredett tésztadarabot. A tekintetemmel meggyőztem őt arról, hogy jobb lesz, ha inkább nem kérdezősködik tovább a kaját illetően, különben hamar egy sötét, bársonnyal bélelt helyen találhatja magát. Dühösen nyomtam le a torkomon az undorító szószba fullasztott káposztadarabokat, hogy aztán mérgemet a kenyérszeleteken tölthessem ki. Nem nagyon zavart, hogy csupa morzsa minden, még a ruhám is, s, hogy kenyérdarabok úszkálnak a pohár vizemben. Nem érdekelt. Ameddig egy hülye sertés vagyok, akinek minden moslék megfelel, addig letojom.
A környező asztaloknál érdekes pillantásokat vetettek rám, s néhol még a suttogást is hallottam:
- Ez meg mit csinál? - vihogtak lenézően. Legszívesebben a fejükre borítottam volna a tésztájukat, de nem tettem. Pedig tényleg jól esett volna, meg akkor legalább utána rendes kaját ehettem volna, s még az sem zavart volna, hogy hajas. Mondjuk, ha az én hajam lenne, az nem zavarna túlságosan. Majd kiszedem az övékét, visszaadom nekik milánóisan és makarónisan, beledobom helyette az én hajszálaimat. Prüszkölve felnevettem, ahogy elképzeltem, s ezzel kiérdemeltem a fél ebédlő értetlenkedő tekintetét.
- Mi van? - kérdezte Diana, én pedig csak megráztam a fejem, jelezve, hogy majd elmondom.
A főzelék a gyomromban végezte, s ott háborgott, hogy kenyér nélkül nem voltam képes lenyelni. Hát, így járt. Ilyen az élet. Beledobtam a szalvétámat a tányéromba, aztán felálltam, hogy kivigyem a tálcát. Diana még rágta a falatot, de azért követett. Beálltunk a két kilométeres sorba, s észrevettem, hogy az egyik általunk piszkált személy, Ririn áll előttünk. Diana mondta, hogy a lány biztosan nem tudja, hogy kibeszéljük. Persze, ezt nem ezzel a szóval, hanem, hogy szoktunk róla beszélni. Pff...
Nem tudom, honnét tudta, hogy ott állunk mögötte. Gondolom, megérezte. Hirtelen az egész testtartása megváltozott, lerítt róla, hogy borzasztóan feszült, s hogy "tudja", hogy ott vagyunk. Elgondokodtam.
Megkerültük valamelyest a tanári asztalt, ahol elégedetten nevetgéltek és beszélgettek, és persze, hogy mindannyian makarónit tűztek a villájukra. Míg ezen mérgelődtem, észre sem vettem, hogy mindjárt én jövök. Csak Ririnre figyeltem fel. Hozzám képest immár oldalt állt, készen arra, hogy lepakolja a cuccait a tálcáról, mikor érdekes dolog történt. Egy pillanatra rémülettől kitágult szemmel nézett ránk, aztán lesütötte pilláit, s hátrább lépett. Védekező magatartás.
Leblokkoltam. Kidobtam a szósztól ragadó szalvétát, bedobtam a kanalat a többi közé, majd a tálcámat is felraktam a pultra. Megvártam Dianát, majd elindultunk. Nem szóltam egy szót sem. Aztán kiböktem:
- Láttad?
- Mit? Mit kellett volna látnom? - kérdezte felvont szemöldökkel. Na, ilyenkor tudnám lecsapni, akár egy legyet.
- Ririn reakcióját, mikor meglátott minket. Te tényleg vak vagy? - azzal leírtam neki, hogy viselkedett a lány.
- Fél, szerintem. Lehet, hogy tudatosan nem tudja, hogy beszélünk róla, de a tudatalattija egészen biztos, hogy tisztában van a dologgal.
Diana elbizonytalanodott. Megvonta a vállát:
- Hát, nem tudom. Lehet. De szerintem biztos nem azért. - Jaj! Képzeletben már a hajamat téptem, s mindenféle összefüggéstelen szöveget kiabáltam. Hogy lehet kibírni ezt ép ésszel? Mikor nem látja a nyilvánvalót!
Akkora szemétnek éreztem magam, mint még soha. Beléptünk az osztályba, ahol csodálatra méltó módon, még az egész bagázs ott tolongott.
- Blair, ez micsoda? - jött oda hozzám Eve, a papírt lóbálva. Vállat vontam.
- Szerintem eléggé egyértelmű. És nem neked írtam, hanem nekik - böktem az állammal Loryék felé.
- De hát ez hülyeség! - megráztam a fejem: - Nem az. Kár, hogy nem jöttél rá. Pedig nem nehéz.
Felnevettem, s a táskámért nyúltam. Senki sem érti rajtam és Dianán kívül? Eléggé szomorú. Azt hittem, legalább a többieknek leesik.
- Mondd el! - kérlelt Winnie, s ahogy ránéztem, elöntött a düh. Hiszen ő ott volt, mikor egy évvel ezelőtt írtam, s kijelentettem, hogy rájuk, azokra a hülye libákra értem! Elfelejtette volna? Pedig mekkora botrány volt belőle!
Megállapítottam, hogy ezek szerint csak nekem jó a hosszútávú memóriám. Legalábbis neki biztos, hogy szar. Jó tudni.
- Nem mondom. Találd ki magad. Remélem, hogy egyedül is rájössz, ha meg nem, akkor sajnálom. - azzal sarkon fordultam, s elindultam a mosdó irányába. Elhatároztam, hogy ezek után akármit csinálnak velem, nem fogom hagyni, hogy a sárba tiporjanak, s ilyen eszközökkel fogok visszavágni nekik. Szép gondolat volt, kár, hogy előre tudtam, holnapra megint az a béna kis nyuszika leszek, mint aki ebben az évben voltam. De, mint ahogyan azt mondani szokták: a remény hal meg utoljára. Csak kár, hogy nem igaz.
Mikor visszaértem, Dianán kívül mindenki elment. Meg is lepődtem, hogy ilyen hamar kiürült a terem.
- Na, mehetünk? - kérdezte türelmetlenül, s én intettem neki, hogy még várjon egy kicsit. Körbementem, s minden padba, minden sarokba körülnéztem. Ha valami papírt találtam, széthajtogattam, s mikor megállapítottam, hogy nem az, amit keresek, kihajítottam a szemetesbe.
- Mit keresel?
- A versemet - feleltem neki oda sem nézve.
- Mert?
- Biztos, hogy csináltak vele valamit. Nem hiszem, hogy hazavitték.
Tovább kutakodtam, s megállapítottam, hogy nincs sehol. De végül is mindegy volt, hiszen rendelkeztem bizonyítékkal afelől, hogy semmi bunkóságot nem írtam. Úgyhogy felkaptam a táskámat, s elindultunk.
- Tudod, Blair, szerintem tökjó ötlet volt ez a vers.
Ránéztem. Komolyan gondolta, én meg boldog voltam.
- Egy pillanatra úgy éreztem, mintha visszatért volna a régi önmagam. A lázadó Blair. De aztán... - vállat vontam. - Megint eltűnt. De remélem, ha legközelebb szükségem lesz rá, újra előjön.
Hát, ezzel egy bazi nagyot tévedtem. A régi Blair nem tűnt fel újra, s én pedig ismét az az érzékeny, bőgőmasina Blair June lettem. Hát ez igazán szánalmas.
|
először is, én egy dalszöveg részletből indultam ki, aztán jöttek a gondolatok amiket papírra vetettem, majd kiegészülve ez született belőle :)
A kiinduló pont: "Csak egy álom, hogy itt legyél | Legalább írd meg egy üziben ha nincs esély"
Érzések… Megmagyarázhatatlanok, mégis vannak..
Ismerkedés.. - mit is jelent ez a csöppnyi szó, mégis annyit ér?
Hosszas beszélgetések, megnyílás, bizalom gerjesztés, és némi érzelem is megjelenik időközben. Nem véletlenül, hisz az egyetértés, megbízás, őszinteség ezt sugallja, ezt követeli.
Lelki társ. Két kis szavacska, és egy nagy gondolat.
Van az úgy, hogy az ember életében (legyen az idős vagy fiatal, nő vagy férfi) egy bizonyos időben belép valaki az életébe. Valaki akivel többet foglalkozunk mint mással általában, valaki aki érdekesnek bizonyul számunkra. Megfigyeljük, és közeledünk - hisz mi mást tehetnénk, ha már ott van az a kis löket?
Ez a személy minden egyes szóváltás, beszélgetés után közelebb kerül hozzánk, és a bizalom is egyre csak nő, és nő, ami ahhoz vezet, hogy kölcsönös szimpátiát észlelünk.. Vajon, kölcsönös az?! Vagy csak oda képzeljük azt a bizonyos kölcsönösséget..? - sosem tudni, ezt csak a másik fél tudná százszázalékosan megerősíteni..
És mégis, mélyebbre süllyednek az érzelmek, már-már valósággal kapkodjuk a levegőt amikor a közelségét érezzük..
Nem érdekel az, hogy a másik fél milyen jelzéseket ad, bízunk, hisz a remény hal meg utoljára.. és akkor nagyon üt.. majd rájövünk, hogy ez az érzelem csak egyik fél részéről volt támogatott..
Mi rosszabb? Elveszíteni valamit, vagy meg sem kapni? Még mielőtt megkaphattunk volna, elveszítettük. Csak egy pillanat az egész. Mégis mindent megváltoztat.
"Nekem jobb ha nem akarok semmit, mert úgyse fog megtörténni. Nem számít..
Sok mindent akarok, de nem kaphatom meg.
Sokszor azon kapom magam, hogy olyat akarok ami nem lehet az enyém.."
A történet vége két féle képp alakulhat: csalódottság, vagy boldogság uralkodhat el rajtunk.
Mindig van esély, de ez csakis kizárólag tőlünk függ.
Ezt KETTEN kell eldönteni... és az élet MINDIG megy tovább, muszáj mennie!
|
Megvagy
Kellemes szellő lobbantotta meg sötétszőke, már-már barnának tetsző haját. Kortyolt egyet a kávéjából, miközben tekintete a távolba meredt. Mosolygott, nézte a labdázó gyerekeket, és hallgatta a villamos kattogását. Szeretett itt ücsörögni, a kávézó napon lévő teraszán, és a gondolataiba mélyedni. Rápillantott a napilapjára, melyet aztán nagy csörögve kinyitott, de nem olvasta, sosem olvasta, csak játszott a betűkkel, szórakozottan kapkodta egyikről a másikra a szemét. Lapozott párat, amikor megütötte a fülét egy kutya ugatása. Letette az újságot, előrehajolt, összeráncolta a homlokát, és fülelt. Sosem reménykedett.
A kutya csaholása azonban egyre hangosabbá vált. Hátratolta magát a székben, és ugrásra készen ült tovább. Minden lelassult körülötte, a világ képkockákra bomlott. Egy régi emlék vette át az uralmat a gondolatai között. Egy emlék egy kutyáról és róla, ahogy az utcákat róják napestig, mindenféle új, izgalmas dolog után kutatva. Hirtelen elöntötte a melegség, ez azonban, amilyen gyorsan jött, el is múlt. Lehetetlen – dübörgött a fejében olyan hangosan, hogy elnyomta az emlék béli nevetését.
- Lehetetlen volna? – kérdezte hangosan. Pár, unott pincérlány felé fordult, aztán újra beszélgetni kezdtek, nem törődtek vele.
A kutya hangja most már határozottan erőteljes lett. Kétség sem fért hozzá, hogy a szomszéd utcából jön, ahol azok a szép, piros virágok mosolyognak az emberre az ablakokból.
„Lehetetlen, csak képzelődöm” – gondolta újból. Akkor azonban egy nagy, boldog jószág bukkant fel a kanyarban. Hosszú, fekete szőré volt, és öblös ugatása. A gyerekek kacagva rohantak oda hozzá, simogatni kezdték és játszottak vele.
Ő csak ült döbbenten, egyik kezében a kávéscsésze, másikban a napszemüvege, és bámulta a kutyát. Hihetetlennek találta, hogy ennyi év után előkerült. Az ő kutyája volt, de már réges régen elvesztette.
- Hát megvagy – motyogta kábultan. Tekintete elhomályosult, szemébe könnyek szöktek, ahogy odasétált a legjobb barátjához. Átölelte, arcát a szőrébe fúrta, az meg csak ugatott boldogan, végeláthatatlanul.
|
Sziasztok! Mostanában "tehetségkutatós" kedvem van, ígyhát neveztem. :) Remélem tetszeni fog! :)
Amit adsz, attól csak te leszel több
Álomvilágban ébredtem...Nem is tudtam hogyan váljak kezelhetővé. Egyszerűen csak lenge ruhát húztam, s elindultam a nagyvilágba. Mögöttem óvatos léptek, előttem falevelek melyeket a szél lágyan tolt ide-oda...balra-vissza. Beléptem egy zsákutcába...Nem láttam értelmét, de valahogyan idejutottam. Még mindig hallottam magam mögött a lépteket, s úgy éreztem -sőt, tudtam- Ő az. Megfordultam...Nem tudtam mit tegyek, mikor szemébe néztem. Elmosolydtam...Eszembe jutott, hogy Ő volt az, ki elhozta életembe a napsugarat, lehozta a fénylő csillagokat. Felkaptam kezembe, megsimogattam és újra átéltem a régi emlékek melegét, melyek hozzáértek szívemhez. Átértékeltem az életemet, és tudtam, ha én is adok neki valamit, megint több ember lehetek. Kiskoromban mindig csontot hoztam neki, de nem éreztem változást...Kutyaházat készítettem papírból, de változás nincs...Új nyakörvet vettem, de a változásnak nyoma; sehol.
-Mit tegyek még? - mindig ez a kérdés merült fel bennem, de mégis...tényleg...mit tegyek még?
Hazaértünk. A kulcsot elforgattam a zárban, de nem nyílt...Ekkor döbbentem rá mi is a nyitja ennek az egész dolognak. Egy kisállatot nem lehet csak úgy boldogítani, ha tárgyakat adsz neki. Egy kisállatnak meg kell éreznie, hogy törődsz vele, és szereted...Meg kell találnod
a szívéhez a megfelelő kulcsot, amivel újra és újra megmelengeti a szíved, és Te is az Övét. Én megtaláltam ezt a kulcsot...De ez egy olyan kulcs...egy ajándék, ami minden szivet kitár, amitől Te is, Én is és mindeni más is jobb ember lehet. Ezt hívják igaz szeretetnek.
:)
|
[522-503] [502-483] [482-463] [462-443] [442-423] [422-403] [402-383] [382-363] [362-343] [342-323] [322-303] [302-283] [282-263] [262-243] [242-223] [222-203] [202-183] [182-163] [162-143] [142-123] [122-103] [102-83] [82-63] [62-43] [42-23] [22-3] [2-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
