Sziasztok!
Szeretnék gratulálni Ricsinek is és Gyurinak is! Nagyon szép történetek lettek! (:
2010.12.29. 11:55
larcs.˘˘ [21077]
Sziasztok! Felteszem újra! Egyébként nagyon jó lett mindkettőtöké! Gratulálok! (:
Viharrá lett az éjszaka csöndje... Kegyetlen, zord viharrá. A jeges eső merészen koppant az üvegablakokon, majd megnyugodván elolvadt... A felhőszakadás kisvártatva megszűnt, majd csakhamar mindent fehér hó borította. Hirtelen a város csendjét megtörte valami...Egy aprócska kislány lépkedett a hóban, hangtalanul ugyan, de mégis mindenkiben feszültséget keltett. Pirospozskás orcáján apró könnycseppek hulldogáltak, barna kabátocskájának zsebéből cédulák kandikáltak ki, s magányosan néztek egymásra...A leányka leült egy kispadra, majd elővette a cédulákat, s olvasni kezdte, mintha azt szerette volna, hogy mindenki meghallja a holt éjszakában... Csak selymes gyermekhangja hallatszódott:
-2007. Póniló
-2008. Egy szép könyv
-2009. Visszakapni anyut és aput
Lassan elővett egy üres cédulát, melyre ezt írta rá:
"2010. Barátok..."
Az árva kisleány akarva-akaratlan sírni kezdett, majd továbbállt...Ment az orra után, csak azt nem tudta hova vezet az út... Csak ment-ment és nem figyelt semmire, ahogyan azt sem vette észre, hogy egy cetlicske kiesett az abró zsebéből. Egy őszhajú férfi figyelt fel rá. Felkapta a cetlit, s odasietett a kislányhoz.
-Ezt leejtetted, kedves! -nyújtotta át a cédulát.
-Köszönöm! -köszönte meg a leányka.
-Mondcsak, te hogy-hogy itt vagy egyedül, védtelen?-kíváncsiskodott.
-Én az árvaházból szöktem meg...De ha már a bácsi kérdezett valamit, akkor én is kérdezhetek? -nézett fel az apókára nagy barna szemeivel.
-Természetesen! -hangzott a válasz, kedves hangon.
-Te a Télapó vagy? -kérdezte a lányka.
A bácsi csak nevetett, s azt válaszolta:
-Nem, nem vagyok a Télapó, de ha neked úgy tetszik, hát legyen!
Hosszas gondolkozást után, a bácsi nagy merszet vett, s rákérdezett:
-Van kedved nálunk lakni? -kérdezte mosolyogva.
A kislánynak felcsillant a szeme, és nem mondott semmit, csak bólintott, kézen fogta a "Télapót", s elindultak. A kislány mostmár tudta, hova vezet az útja.
Remélem tetszett! (:
By: larcs.˘˘
2010.12.29. 10:20
Hallows
feltezsem újra, bár úgy látom ez a verseny már eldőlt:D tökjólettgyuri.*-*
„Eljött hát december, karácsony csillaga.”
A mai időkben az emberek azokat nevezik szegénynek, akiknek nincs autójuk, nem tundak TV-t venni, vagy égőt a lámpákba. Bizonyos értelemben ez igaz, de én mégsem értek velük egyet.
Sokszor mondják a csöpögős filmekeben, hogy: „Nekem annyi elég, hogy itt vagy velem”. És akármennyire nem szeretem a túl érzelmes filmeket, mégis szerintem teljesen igazuk van. Megvan mindenem, villában lakom, drága kocsink van, és rengeteg pénzünk. Nem mintha én ezt mind nem szeretném, de csak akkor, ha ezt megoszthatnám valakivel. Mi értelme annak a sok zöld papírnak, ami csak gyűlik és gyűlik, ha nincs, akinek vehetsz egy valami szépet, amit szeretne? Ésutána nem csak őt teszed boldoggá, hanem magadat is. Amikor kisebb voltam, még nem voltunk ilyen gazdagok, és egyszer hihetetlen hisztit csaptam le, amikor nagymamám, nem vette meg nekem azt a méregdrága hófehérkés házat, amit annyira akartam. Nem értettem, miért nem, mikor annyiszor jár boltba és kenyeret, vizet, lsiztet és más még ehhez hasonló felesleges dolgokat vesz! De miután a nagymamát elveszítettem, akkor az a hiányérzet ezerszer rosszabb volt annál, mint amit akkor éreztem, anikor nem kaptm meg szegénységünk miatt egy jelentéktelen játékot. Akár száz hófehérkés házat is megadnék, hogy újra megölelhessem, és hogy újra velünk legyen. Ez az érzés az Igazi szegénység. Amikor érzed azt, hogy semmi sem pótolhatja azt, akit szeretsz.
Mert a pénzből rengeteg van a világon. Minden nap nyomtatnak újakat. Elszakad, és készül új. De ha a szeretet szálai egyszer elszakadnak, azokat nem lehet újranyomtatni. Sok minden kell az élethez, de ha nincs veled senki, aki szeretne, az nem igazi élet. Szeretetet nem lehet pénzben mérni. És szerintem ha szeretsz valakit akkor te vagy a világ legggazdagabb embere. És az mindig is elég lenne hogy van egy családom, akik szeretnek. Nekem akkor inkább nem kell hófehérkés ház, pénz, villa, csak Ők legyenek velem.
Most pedig karácsony van, a szeretet ünnepe, amikora család együtt van. Mint ahogy fent említettem, gazdag család vagyunk. Van egy hatalmas villánk, rengeteg pénzünk és gyönyörű kocsink. Édesanyám öt évvel ezelőtt meghalt. ÉdesApámmal, és szolgálóinkkal élek a házban. Karácsonykor elvileg együtt kéne lennünk, de édesapám folyton dolgozik, az elmúlt években szinte mindig egyedül töltöttem a karácsonyt. Idén viszont nagy remény van arra, hogy végre együtt tölthetjük a karácsonyt.
Maria a házvezető szólt a földszintről:
- Saleisha édesapád keres téged telefonon!
- Megyek.- válaszoltam.
Leszaladtam a lépcsőn és átvettem, a telefont Mariától.
- Szia apu!- szóltam bele a telefonba.
- Saleisha, sajnálom kislányom, de nemtudok hazamenni karácsonyra.
Letaglózott a hír.. Pedig már tényleg azthittem hogy végre együtt tölthetjük a karácsonyt.
Letettem a telefont és felrohantam a szobámba.
Ahogy megpillantottam az üres szobát, úgy éreztem, mitnha én lennék az egyetlen ember a világon, a magányban elveszve. Küszöbön áll a nap, az az egyetlen nap az évben mely hivatalosan is a szereteté. Háromszázhatvanöt nap közül háromszáhatvanégy a gondjaimé a céljaimé, a tanulásé, és a szereteté csupán egyetlen egy, s annak is csak az estéje. És én meg ezt az estét is egyedül fogom tölteni.
Mindenki az égvilágon kérni akart tőlem valamit. Ezért dícsérnek, hízelegnek, fölajánlják azt, amire szerintük szükségem van. Holott másra se vágyok, minthogy itt legyen velem édesapám.
Kellemes vigasz a szegény ember számára, az a tudat, hogy a nagyság alighanem a legmagányosabb állapot a világon.
Maria kopogott a szobába.
- Saleisha minden rendben? Kérlek nyisdd ki az ajtót!
Az egyetlen dolog, ami a magányál is rosszabb, ha más emberek tudják hogy egyedül érzed magad…
Azt gondoltam, hogy az a legrosszabb ami történhet velem, ha egyedül maradok. De ez nem volt igaz. Az a legrosszabb, ha olyanokkal vagyok körülvéve, akik között egyedül érzem magam. Márpedig Maria bármilyen kedves is volt, Nem éreztem jól magamat vele.
Eszembe jutottak édesanyám szavai…. Akkor mondta ezt nekem amikor szintén magányosnak éreztem magamat:
„Mindannyiunknak szüksége van egy kis segítségre: valakire, aki segít nekünk meghallani z élet zenéjét.. hogy melékeztessen, nem midnig ilyen rossz minden. Valaki van ott, és az a valaki meg fog találni téged.”
De hát hogyan? Nekem csak édesapám maradt, és ő sincs itt velem.
-Saleisha, csöngetnek kérlek nyisdd ki az ajtót!- szólt Maria.
Nem értettem miért kér ilyenre, mikor ez elvileg az ő dolga lenne. Lementem a lépcsőn, unottan kinyitottam az ajtót….
-APA!- édesapja állt az ajtóban.
- Hát mégis eljöttél?- ugrottam a nyakába.
-Hát persze, hiszen megígértem. Igaz, nem egyszerűen, de itt vagyok.:)
Nem voltam benne biztos, hogy valaha is újra boldog leszek. És mégis, dacára mindannak, ami történt, most már tudom, hogy az vagyok. Boldog.
Syvan története (levélben küldte el, azért én töltöm fel ide):
Nem jutok szóhoz, Gyuri... Váratlan - és megdöbbentő - megoldása ez a feladatnak, de vitathatatlanul kitűnő! (Ricsi, Dóri, a ti történeteiteket is kíváncsian várjuk!)
A harminc-negyven éves diófa asztalka matt felületén újsághalom terpeszkedett szét. Olybá tűnik, ez volt a rendeltetésszerű használata, a helyi napilap példányait támasztotta alulról serényen. A szénfekete szalagcímek erőszakosan üvöltözték a zűrös év történéseit, de csak szavakat lehetett kihalászni távolról a címlapról, ha valaki nem figyelt oda. TISO LEMOND KORMÁNYF… FRANCO MADRID HATÁRÁHO… MA HAJNALBAN HITLER MEGTÁMA… UTCAI KIVÉGZÉSEK LENGYELO… Az asztalt körülvevő kis házikó poros levegője most felkavaratlanul állt vigyázzban. Gazdája a hátsó kertben havat lapátolt, hogy valamilyen módon hozzájusson a garázsajtó mögött tárolt kerékpárjához. Egy megközelítőleg fél órás küzdelem után a hó jelentős hányada sikeresen eltakarítottnak lett nyilvánítva (talán a lustaság egy kicsiny sugallatának köszönhetően), és a hepe-hupás, jeges hóösvényen a bicikli megközelíthetővé vált. Córdobára jeges tél köszöntött azonnal, ahogyan szokott, a hihetetlenül tüzes nyarakat ellensúlyozandó. Señor Garsés felettébb komor alaphangulatát sajnos még kerekpárjának bravúros visszaszerzése sem dobta fel. Eltolta a ház mellett régi kétkerekűjét, és útra kelt a csúszós úton, ami Franco tábornok tavalyi offenziváinak következtében egészen járhatóvá vált, tudniillik csak kiépített úton közlekedhet egy hadi osztag, és ami kiépített, az bizony tisztítható. Señor Garsés gyászos lelkét ez sem oldotta azonban. Egyhangúan, vigyázva gurult a hófehér tájban, vastag, szőrös kabátját fázósan összehúzva. A színtelen táj gyönyörét csak ő szakította el. Lábának monoton hullámzása egy kicsit tragikomikusra festette a pihenő tájat; mintha erőlködött volna, hogy derékban törje el a hófehér dombokat, de minden mozdulata hiába való lett volna.
A városba érve a piacra sietett, ahol ismerős arcok mosolyogtak rá, intettek neki már messziről, egy-egy „Szép napot, Adán!” is megütötte a fülét. Ő megpróbálta viszonozni a barátságos gesztusokat, de csak egy-kettő igazán hiteles hamisítványt sikerült összehoznia. Meg sem állt a halas pultig, ahogy egy régi jó barátja éppen neki háttal pakolta az újonnan, északabbról érkezett halakat. Señor Gonzalo volt a környék legmegbízhatóbb halkereskedője, és ezért Señor Garsés bizony olykor áldotta a sorsot, hogy egy osztályba került vele az iskolában hosszú évekre.
– Aloísio. – nyögte csendben Señor Garsés, de Aloísio Gonzalo még így is meghallotta régi jó barátja szavait, és széles mosolyra húzott szájjal fordult szembe Adán Garsés cipészmesterrel. – Halat szeretnék venni. – Señor Gonzalo csak felnevetett (nagy ember volt, a szó legszorosabb értelmében, nevetése bezengette a vásárcsarnok felét), és jókedéllyel válaszolt két nagy lazac után nyúlva:
– Te aztán megleped az embert, Adán! Hal árusnál kockázatos halat kérni. – Señor Garsés ajkai a héten először mosolyra görbültek. Señor Gonzalo becsomagolta a halakat, és mielőtt odanyújtotta volna őket Adán mesternek, tett még egy utolsó próbálkozást nála, a héten már sokadik alkalommal:
– Gyere át Szenteste, barátom, kérlek… Maria mandulalevest csinál, nem kell nekünk semmi tőled, csak legyél ott. Töltsd velünk a Szentestét! – Señor Garsés csak sóhajtott, majd így felelt:
– Köszönöm Aloísio, de aztán hiszem inkább otthon maradnék. De másnap találkozunk. – Elvette a halait, a bicikli hátuljára rögzítette őket, majd hazaindult. Señor Garsés hazaútja csendesebben telt, mint valaha. Hazaérve hátra tolta a biciklit, tüzet rakott a kandallóban, hallgatta a faszilánkok gyönge pattogását, és elővette az újságokat az asztalon lévő kupac aljáról, amiket tavaly is böngészett, ugyan ilyenkor. Franco mozgolódik. Hadierőt gyűjt, támad. Az áldozatok száma csak nő… Százezer, kétszázezer, háromszázezer ember élet… S közben egy levél jön. Egy apró darab papír, aminek akkora súlya van, mint ezer naprendszernek, és galaxisnak, és univerzumnak. Egy kis semmire való fecni.
„Sajnálattal tudatjuk Önt, hogy ifjabb Adán Garsés százados életét áldozta a szabad Spanyolországért folytatott küzdelemben, de büszkén harcolt vezérünk, Francisco Paulino Hermenegildo Teódulo Franco y Bahamonde Salgado Pardo de Andrade tábornok és katonái a legmélyebb tisztelettel adózva emléke előtt örökké emlékezni fognak rá, s hőseink pátoszi soraiba állítja, az Ön legmélyebb gyászával pedig együttéreznek majd.”
A legüresebb szavak, amik csak létezhetnek a világon. Nem hagynak maguk után mást, mint csöndet, könnyeket. Vákuumot az élet mámorában. A hal a sütőben ijesztő sercegésével jelezte, hogy már ideje kivenni a sütőből. Lassan szürke füstöt kezdett eregetni a régi fémsütő, de Garsés mestert most semmi sem érdekelte. A levél a füldre zuhant, könnyeitől nehezen. Arcát a kezébe temette, és úgy zokogott. Először Inés, az a szörnyű spanyolnátha, aztán a polgárháború, és Adán…
Tíz órára is járhatott már, és Señor Garsés vastag kötelet hurkolt. Átvetette a tetőgerenda fölött, és felállt egy székre. Innen magasról könnyei még súlyosabbnak tűntek, még nagyobbat koppantak. Nyakát átdugta a kötélen, és eldöntötte a sámlit. A kötél megfeszült, ő pedig várta Adánt. Hopp, már jönne is? A fény is kigyúlt. Az a bizonyos. Egyre nagyobb lett, beragyogott az ablakon a sötét szobába. Garsés mester egyre tompábban, és tompábban látott, a fény pedig csak nőtt, és nőtt. És végre vége. A szeretett Adán is eljött hát. Ó, Adán! A szeme, a szeme… Inés szeme, egészen biztos. mindig is az volt. Végül kihúnyt a fény.
Majd újra kigyúlt. Adán arcát látta meg először, és ismét. Az ő arca is könnyes volt. De vajon miért sírt? Mosolygott is, angyalian. Az a széles mosoly, ami mindig az arcán ült. Az anyja mosolya. Garsés mester kinyújtotta a kezét a szellemalak felé, s amire a legkevésbé számított, az történt meg: keze anyagot tapintott. Katonai egyenruha szilárd vászonja volt. Ahogy a felismerés végigrázta az utolsó zsigerét is, úgy csimpaszkodott bele Adánba, a félszemű hősbe, akinek egy repesz szúrta ki az egyik szemét. Az épből viszont ömlöttek az örömkönnyek. Garsés mester hallott dolgokat hadifogságról, cselesen elcserélt dögcéduláról, sőt, már érezte az odakozmált hal keserű szagát is, de semmi nem hatolt el az elméjéig, csak egy dolog, egyetlen egy: élete legtisztább boldogsága.
2010.12.28. 23:11
Syvan
A legszebb nap
A hold vörös fénye nappali világosságba borította a régi színház díszes előtéri oszlopait. A fekete márvány tükörré csiszolt ívei egészen mágikus színű szikrákat szórtak a levegőbe, szinte hallani lehetett, ahogy csilingelve a padlóra hullottak, akár egy éjféli koncert harangjátéka. A vaskos, bíborszín függönyök a bejárat boltívei előtt visszhangozva zúdítottak őrjöngő tapsvihart a szemközt lévő lépcsősor színpadára, ahová a fényjáték zuhant. Vihar közelgett. Az ügyesen megmunkált ablakkeretek között berohanó jeges szél abbamaradt, a közönség elhallgatott, ám a kristálycsillár még visszhangot vetett a magasban. Teljes siker! A második felvonást a hallgatóság feszülten figyelte. A lépcső tetején statisztáló lengőajtók fegyelmezetten játszották a kerubok szerepét. Bár aranyos jelmezük megkopott már, nem volt vitás, hogy erre a szerepre születtek. A színpad két oldalán kovácsoltvas korlátok rácsai zengtek angyali himnuszt, a közönség újra tapsolt. A kórus elhallgatott, a közönség is így tett.
Odakintről iszonyú üstdob rengette meg a színházi előcsarnokot. A timpani hangja élesen villant meg, szétkergette a harangjátékot, és túlharsogta a kórust, de még a közönséget is egy pillanatra. A vérszín csengettyűk messze tűntek, az előadásnak vége szakadt, a közönség tajtékzó őrülettel tombolt, s bár felhő kúszott a hold elé, nem voltak hajlandóak abbahagyni. A lépcső tetején, a színfalak mögött aranyos-zöld kárpittal takart körfolyosó futotta körbe a hajdani pompás előadótermet. Az előtérihez hasonló bársonyozott függönyök pökhendi titokzatossággal strázsálták a páholyok üres szentélyeit. A téli szél itt már nem kavarta a dohos levegőt, s a súlyos szövetek megkövülten álltak, én azért elárulom, hova engedtek a páholyok látni egykor.
A színház dísztermének robosztus oratóriuma sötét csendbe zárva pihent közel harminc éve már. A porlepte széksorok megilletődve adtak végső nyughelyet a valaha itt robajló tapsnak és füttyszónak. Az évtizedes sikert az öröklétnek nyugtató sírköveket ma molyok dézsmálják, őket pedig a legkülönfélébb pókfajok lakomázzák éjszakánként. Úgy merülnek itta testetlen múzsák az örökmozgó élet végtelenjébe, ahogy az ember lesz porrá végül, s férgek martaléka.
Ám mégsem egészen úgy halnak, ahogyan mi. Bársonyhálóból emésztik el őket az éjszaka nyolckarú démonai, a teremtő sors kegyes tisztelete jeléül. A művészet szent temetője előtt tátongó zenekari árok most csönddel rótta le kegyeletét, ami szebben szólt minden himnusznál. Mert benne szólt a tétova alázat és a mélységes sajnálat gyásza a tehetetlen düh szégyenével együtt, ami az emberi fajt átkozta hanyag tiszteletlenségéért, amiért veszni hagyja legnemesebb ajándékát, a művészet szellemét.
A csillárok legszebbike sötét árnyként lógott alá a mennyezetről vészjóslóan, mint egy ezerkarú szörnyeteg. Egy örök lény, akibe nem rágott bele az idő, s otthont adott a falánk ízeltlábúaknak. De még ez az isteni hatalmú őrszem sem láthatott be a legnagyobb rejtek mögé, az aranyrojtokkal díszített rubinvörös óriásfüggöny hullámai makacsul állták az ördögi szellem tekintetét. S talán így volt a legjobb. Ha tudta volna, micsoda komolytalan vigadalom folyik hátul, talán azon nyomban haragra is gerjed, és elpusztít mindent, ami elé kerül. A nagy és jóságos bíbor bársony nem engedte hátra is bekúszni a fojtogató és alattomos gyászt, a patetikus fegyelmet, a bágyadtságot, és egyéb komoly kellemetlenségeket. Hátul a színi kellékek gyűjteményei között tán megbújt egy játékos múzsa mosolya, vagy beszorulhatott egy rég elejtett nevetés visszhangja a kartondobozok közé, ugyanis ott, a jelmezek közt tánclépések csosszanásai, suhogásai szűrődtek ki. Ám ha bármely füllel rendelkező személy hallgat is figyelve, nem észleli az apró neszeket. De hogyan hallhatná bárki is, mikor apró vászonlábak, rongykezek lejtenek keringőt mókázva?
Az előtéri fények koncertjének vége bár, a tenyérnyi báb-alakok nem hagyták abba esetlen kis táncukat. Hang nélkül kacagva táncoltak immár a békésen lobogó gyertyacsonk lángjának ütemes szikráira. Egy-két-há’, egy-két-há’. Szelíden gomolygó füstje gyengédet simult a fehérre mázolt mennyezetre, mindegy vonós aláfestést adva a tánczenének. A gyertya fénye végül kihunyt, a babák kacagva a padlóra omlottak – egész pontosan két pár – míg az ötödik egy következő gyertyát gyújtott. Ez vékonyabb szálú volt, kecses menüett. Finom lángjánál ült a hatodik báb, merengve figyelte az olvadt, forró viasz végigszánkázott a fehér gyertya fuvolatestén. A durva vásznakból összefércelt, rongyokba csavart bábok ismét felvették a darab tempóját, amely leheletnyivel gyorsabb volt, mint az előzőé. Gyors léptekkel suhant be az ajtó résnyire nyitva hagyott keskeny nyílásán a hetedik bábu, kezében egy darab jeget hozott. Vékony kis cserép volt, egy tócsa tetejéről fejtette le. Lehuppant gyertyagyújtó, és passzívan szemlélődő társai közé. A jégcserép megtörte kissé a gyertyafényt, a darab pedig ezzel érte el csúcspontját.
– Tél van. – állapította meg lakonikusan egy jégre pislantás után a gyertyagyújtó. A csendes egyetértés melengető érzése vibrált a fejük fölött. A jégcserepes kezében olvadni kezdett téli kincse.
Ez a kis darab jég egészen különleges csoda volt, tiszta, akár az üveg. Apró fodrok voltak az egyik oldalán, a tócsa megmerevedett hullámai, s továbbra is gazdagon tékozolta el a gyertyától titokban lopott fénysugarakat. Gazdája elmélyülten vizslatta festett arcával.
– Vajon mikor megfagy a víz… vele fagy a mozdulat is?
Kövér vízcsepp gördült le a jéglap egyik oldalán. Valamikor talán a szél korbácsolta hullámmá, és most nem találja helyét az új világban, mert apró lett hozzá képest. Elereszti az időt, amit magába rejtett egykor, mert nincs értelme tovább bújtatni a tovasiető világ elől.
A jégcserepes alig hallható susogására senki sem válaszolt. Az elmerengő báb, és a gyertyagyújtó szótlanul ültek egymás mellett, kissé meggörnyedve. Végül az előző törte meg a csendet, amint a két táncoló pár felé tekintett.
– Milyen kár, hogy a mi napunk ilyen rövid, és gyors – susogta. Erre sem nagyon válaszolt senki, mintha nem akarták volna szavaik durva posztójával felsérteni a sima csendet. Nem akartak mondatokat pazarolni legszebb éji napjukra, bár tudták, hogy holnap este is eljön egy. Az éjfél jött, majd elmúlt, a táncba végül mindenki beszállt, kört alkottak, hatalmasat, ahogyan ők látták. Majd az egész társaság megnyugodott, elcsendesült, álomra szenderült, míg a nap harsona-sugarai keresztül nem hasították a fagyos reggeli levegőt. Az aranykorong lustán kúszott fel az ég takaróján, mintha ő is szívesen hallgatta volna még egy kicsit a fények szimfóniáját. Titokban talán ő is a táncot leste.
Az utca megelevenedett, a pék kinyitott, az emberek munkába indultak, így haladva el a színház előtt, ami tovább élte a saját gyönyörű napjait, csodálatos életét minden egyes éjszaka.
2010.12.19. 18:27
April Lavigne (31013)
Sajnos most semmi időm nem volt rá, hogy megírjam. Úgyhogy egy blogbejegyzésemmel neveznék. De tény, hogy ez a nap az egyik legszebb volt számomra.
A legszebb nap
Tegnap befejeztem a naplómat, s elolvashattam, mit írt Bori az utolsó oldalra. Majdnem sírtam, mikor szemeimmel futottam a sorokat. Egy Fóti írta. :')
Érdekes érzés volt ismét befejeznem egy naplómat, főleg úgy, hogy ezt csupán egy hónap alatt írtam tele. Még volt 19 oldal, s valamiért - gondolom az utols oldal közelsége miatt - rám tört az írhatnék, s a tollam csak úgy száguldott az oldalakon.
Sok mindent írtam.... például tartottam egy kis önismeret-gyakorlást, vagyis leírtam minden hülyeséget. Elgondolkoztam azon, hogy kik írják majd meg a következő naplóm első és utolsó oldalát. Én Reninek és Heninek adnám, bár az utóbbiban nem vagyok olyan biztos. Az elsőben azonban igen. Ugyanakkor felmerült bennem az is, hogy Eszter és Bori válasszák ki utódjukat. Erre a döntésre jutottam, így lesz a legjobb
Mikor az utolsó lapot olvastam, 3 dologra jöttem rá. Illetve kettőre, a harmadikra csak utólag. Az egyik az, hogy Borinak is érdekes gondolatai vannak, s jól tudja űzni azt a foglalatosságot, amivel én Gabit az őrületbe kergetem, hogy egyébe jut egy szó, arról aztán egy másik, de arról más ismét egy újabb is. Fótos, foltos, fontos. :D
A másik meg az, hogy az a két jótanács, amit a végén adott, egy kicsit emlékeztet valamire. Úgy gondolom, ezt megoszthatom itt is:
Mindenki a maga szerencséjének a pogácsa.
Kérésed számomra narancs.
Úgyhogy ki tudja forgatni a szavakat ő is elég rendesen :b
Örültem, hogy elolvashattam az utolsó oldalt. :') De utána valahogy olyan volt, mintha egy szakadék szélén imbolyognék, s mindjárt leesnék. Minden nap meg volt, minimum hány oldalt kell írnom. Az elején 3 volt, aztán 5 és a végén 7. Az utolsó két-három napnál ez 10-re nőtt, bár végig 21-19 oldalakat írtam Igaz, ez nem volt teljesen párhuzamban azzal, amit Eszter mondott, hogy izgalmas dolgokkal írjam tele.
Most már mindegy.
Kíváncsi voltam. Az elején elég nagy erőfeszítésembe került, hogy ne olvassam el Bori irományát, aztán ez kicsit lelappadt. Mondjuk egész idő alatt ott volt a kísértés, hogy odalapozzak, de nem tettem, mert megígértem, hogy nem olvasom el.
És most már túl vagyok rajta. Megtudtam, mi áll a végén. És valószínűleg azért volt tegnap az a fura érzésem, mert most nincsen miért "küzdeni". Nem az, hogy jó volt küzdeni, mert baromira nem. Hanem az a pillanat, mielőtt még levettem volna a szolfézsfüzetemet az utolsó oldalról (védintézkedés)... az a tudat, hogy igen, befejeztem, s most elolvashatom^^
Köszönöm, Nektek, Eszter és Bori.
Befejeztem egy újabb naplót. A tizedik naplómat.
Írta: April Lavigne (31013)
2010.12.19. 15:17
george08 [249465]
A legszebb nap
Az évlegszebb napjának eljövetele mindig örömmel tölti el a szívemet, s ezzel szerintem még nagyon sokan így vannak.
A nagy forróság ellenére - ami ezen a kora nyári napon szokott lenni - gyerekek és felnőttek tömegekbe vergődve várják délelőtt vagy délután a nap, és az ezt megelőző hosszú, fárasztó és izzasztó időszak végét.
A gyerekek ezt ünnepséggel is megkoronázzák, boldogsággal fogadják az elkövetkező pár hónapot. Ez időszak végén mindeni fellélegezhet, mert hosszú pihenés, szórakozás várja őket.
Ezen a napon azonban még a "főnökök" értékelik munkádat, ezt írásba is adják. Ha kiemelkedő a teljesítményed akár könyv, pénz vagy okleveles jutalomban is részesülhetsz.
Ha viszont teljesítményed nem haladja meg az elvárt szintet, kezdheted előlről. A szülők örömmel, s ha olyat látnak büszkén pillantanak körbe, mikor megkapják gyermekük értékelését. Ha még nem vagy kész továbblépni, barátaid, társaid és főnökeid szívesen várnak vissza a követező szezonban is, hogy együtt várjátok újra ezt az örömteli napot. Van azonban olyan gyerek is, aki elbúcsúzik eddigi "munkahelyéről" és egy újabb rövidebb ideig tartó, bár nehezebb intézménybe folytathatja ténykedéseit új barátokat és társakat szerezve.
Az ebben az időszakban történtek már csak emlékekként vázolódnak eléd, vagy egy-egy jó poén erejéig jut csak eszedbe.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
